Kerget ez a világ, űz, hajt kegyetlen,
Nincs megálló, nincs pihenő,
Nincs akár egyetlen.
Tennivaló ezer, tömérdek a munka,
„Még csak ezt, még csak azt”
Egyre csak ezt mondja.
S fut az istentelen, fut reggeltől estig,
Ha senki nem hajtja is
Meg nem áll a sírig.
Fut az istenes is, elfelejti szavát
Szerető Atyjának
Szerető hívását.
„Csendesedj el Fiam, várj egy kicsit Reám”
Szól az Atyai szó:
„Itt vagyok, jöjj hozzám!”
Átadja az Atya a szót a Fiúnak,
És Ő tovább mondja,
S hívogat, hívogat:
„Elfáradtál Fiam? Itt vagyok, jöjj ide,
Terheidnek súlyát,
S a sok nehézséget
Add nekem, add ide!”
„Nálam van megnyugvás, nálam van pihenő,
Lelkednek megálló,
S elcsendesedő!”
Néha meg is hallja, néha meg is hallom,
S eszembe jut Atyám,
S hogy szeretem nagyon!
S néha meg is állok, s még meg is pihenek,
Ilyenkor hallgatom,
S lelkem beleremeg.
Örülök a szónak, megnyugszik a lelkem,
Búmat, bánatomat
Rögtön elfelejtem.
Ilyen szó csak egy van, nem földi ez: égi!
Átvilágít mindent
Szívemet ítéli.
Belelát a mélybe, lelkem bugyraiba,
Vág, sebez és kötöz
Mindent helyrehozva.
Megnyugszik a lelkem, hitem szárnyakat kap,
Lassan emelkedem
Mint a felkelő Nap.
Készen vagyok futni, újból nekivágni,
Szellem erejével
Most már tényleg futni.
Futni lehet így is, és lehet másképp is,
Attól függ ki diktál
S mi a cél végül is.
Koszorú, mely földi, mely hervad és múlandó,
Vagy amolyan égi,
Örök, maradandó.
Én ezért futok, ez számomra a cél
Ha néha nem is hallom
Néha nem is látom,
Mert elfújja holmi szél.
De a szó visszatér, újból elér hozzám,
Mert nem hagy,
Mert nem enged
Elveszni jó Atyám!
Kergethet a világ, mondhat nekem bármit,
Van megállóm nekem,
Van pihenőhelyem
Uramnál, Atyámnitt!
