“Emlékezzél meg a te szolgádnak adott igédről, amelyhez nekem reménységet adtál!” Zsolt 119:49
Ha Isten szolgája vagyok, van egy csodálatos dolog ebben: Isten beszél velem. Abban az esetben, ha szolgálom őt, mint rabszolgája. Mert rabszolgát is jelent ez a “szolga” szó. És ebben van valami. Korunk embere a rabszolga szó hallatán valami nagyon rosszra gondol, hiszen az emberiség tapasztalata a rabszolgasággal kapcsolatban rossz. Amikor viszont Isten szolgálatáról beszélünk, mint rabszolgaságról, egészen másról beszélünk. Itt nem kényszerről, kényszerítésről, durva, embertelen bánásmódról beszélünk a gazda részéről. Itt szeretetről beszélünk. Itt önkéntességről beszélünk.
A rabszolgákat régen adták-vették és tulajdonukként kezelték gazdáik. Emberséges, méltóságos bánásmódban nem biztos, hogy sokan részesültek rabszolgaként (volt kivétel). Viszont nem a szeretet diktált ezekben a gazda-rabszolga kapcsolatokban.
Az Istennek való szolgálat, rabszolgálat viszont a szereteten alapszik. Istenről azt írja a Biblia, hogy Ő maga a szeretet. 1János 4:8.16. Aztán a Szeretet elküldte a Fiát, mert szerette ezt a világot, hogy megmentse általa a pusztulástól. János 3:16-17. Aztán a Fiú, mert szerette Istent, az Atyát, és mert szerette az embert, eljött és rabszolgává lett, hogy Istennek és embereknek szolgáljon (Filippi 2:7), és megváltsa az embert, megvásárolja az Ő drága vérén Istennek mindazokat, akik hisznek Benne és hisznek Neki. 1Péter 1:18-21.
Rabszolgaságának csúcspontja kereszthalála volt! Mindvégig azt csinálta, amit Isten akart Tőle, egészen a halálig, és még a halál fajtáját is elfogadta, amit Isten kiszabott rá. Filippi 2:8.
Miért? Miért tette ezt? Mert szeretett!
Isten szolgája ma miért szolgálja Istent? Miért áll rabszolgaként Isten szolgálatába valaki ma? Mert szeret! Kit szeret? Istent! Miért? Mert Isten szeretete, Isten Fiának szeretete, amely a keresztben nyilvánult meg, elérte a szívét, lelkét, szellemét még akkor, amikor Istent nem ismerte. És amikor Isten szól a sötét emberi szívhez és az ige világosságot gyújt, akkor reménység keletkezik, olyan, amit addig nem tapasztalt az ember. Akkor szeretet tölti meg a szívet, akkor felismerés, hit származik egy olyan személyre nézve, aki maga a Szeretet. És a szolgálat belülről jön, a szolgálatkészség belülről fakad fel és viszi az embert bele ebbe az önkéntes rabszolgaságba, amelynek íze nem e világból való.
Isten AD. Ez jellemző RÁ. Mert ez jellemző a szeretetre.Az ADÁS. Mit ad Isten annak, aki Őt szolgálja? Igét! Beszél vele! És ez nem e világból való dolog. Egy másik világból szól egy láthatatlan személy hozzánk. És ez nem e világból való beszéd. Ez a beszéd átível világok fölött, ez a beszéd a teremtett világot összetartja, ez a beszéd az emberi életet fenntartja és folyamatosan táplálja, megújítja, betölti. Reménységgel.
És Isten nem felejti el, amit mond, vagy megigér. Ő nem feledékeny, mint mi, emberek. Talán a zsoltáros magából (mint ember) indult ki, amikor arra kérte Istent ne feledkezzen el az igéjéről, amit neki adott. Hiszen tudta, hogy az a beszéd, az a szó, az egyetlen reménysége ebben a reménytelen világban. Ezt ma is tudjuk. Isten beszéde az EGYETLEN biztos pont ebben a bizonytalan világban. És ezért kell kapaszkodjunk BELE. És függjünk TŐLE, mint rabszolgák, akiknek Uruk SZAVA az egyetlen reménységük. Úgy legyen. Ámen.
“Uram, örökké megmarad a te igéd a mennyben.” Zsoltár 119:89
