119. Zsoltár 22

„Fordítsd el rólam a szidalmat és gyalázatot, mert megőriztem a te bizonyságaidat!” Zsoltár 119; 22

Isten bizonyságtételét az Ő Fiáról az egész Biblia tartalmazza. Aki hisz Isten bizonyságtételében, az találkozik az élő Jézus Krisztussal. Innen kezdve az élete megváltozik, és más irányt vesznek a dolgok.

„Én a te igédet nekik adtam; és a világ gyűlölte őket, mivelhogy nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok.” János 17; 14

Isten beszéde nemcsak egyszerű beszéd. Isten beszédében teremtő erő, alkotó erő, átformáló erő van. Amikor egy ember hisz Istennek, és találkozik az élő Igével, az a teremtő erő, ami benne van, újjáéleszti őt, újra megszüli őt egy szellemi életre. Aki átéli ezt az újjászületést, annak az élete megváltozik. Az értékrendek átrendeződnek benne, a felfogása, világnézete, filozófiája, minden ismerete, tudása átrendeződik benne. Aki találkozik Jézussal, ma is azt kapja Tőle, mint az első tanítványok: Isten Igéjét. De ez miért vált ki gyűlöletet a világból? Pontosan azért, mert Isten beszéde átformál egy másik világ mintájára, amely igazságra és jogosságra épül. Ez Isten országa, ahonnan Jézus is jött és ahová igyekszik minden ember, aki megismerte őt. Isten országának a törvényei pedig ütköznek ennek a világnak a törvényeivel. Ezért aki Isten országának szabályai szerint kezd élni, azt meg fogják vetni, mert ragaszkodik ahhoz az országhoz, világhoz. Az a világ egyébként sokkal jobb, mint ez, sokkal nagyszerűbb ígéretek mutatnak rá.

Isten beszéde az ember életébe behozza a szeretetet, a ragaszkodást Isten fele, Jézus fele, hiszen az igazság megszabadít ennek a világnak földhözragadt állapotától. Megszabadít a reménytelenségtől és új reménységet ad, megszabadít a bizonytalanságtól és biztonságot ad. Ezt a beszédet adta Jézus tanítványainak és ezt adja ma is. Maga Jézus hordozta Isten Igéjét, ő maga volt az Ige, láthatjuk az Ő életéből a buzgóságot, szeretetet Isten iránt és az emberek iránt. Amikor bevonult Jeruzsálembe és bement a templomba, felforgatta az asztalokat, kiűzte az ilyen-olyan árusokat, mert Isten házát nem arra a célra építették. Mert szerette Istent, szerette az Ő házát. (Zsolt 69; 10) Gyalázták ezért Őt.

A mi életünkben is ilyen felfordulást tud hozni az Ige. Az életünk felfordul, kibillen a jól megszokott mederből, folyásból. Hagyományok, szokások vesznek oda, mert értéktelennek tűnnek Isten örökkévaló ígéreteivel szemben. Szüleinktől, őseinktől örökölt hagyományok, tanítások, értékrendek vesztik értéküket szemünkben, amikor Isten csodálatos dolgai tárulnak szemeink, szíveink elé. És ezekről lemondunk, elfordulunk azoktól és minden olyan dologtól, ami nem kedves Isten előtt. Mert Ő lett kedves nekünk és az Ő bizonyságai. És inkább azokat akarjuk megőrizni, megtartani.

„De mindazok is, akik kegyesen (buzgón, szentül) akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.” 2Tim.3; 12

Isten Igéje mássá tesz bennünket és ezt nem tudjuk elrejteni, ha akarjuk sem. Sőt buzgóvá tesz bennünket, hogy szent, azaz Isten számára kedves életet éljünk.

„Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon …” Titusz 2; 11-12

Mivel Isten beszéde, kegyelme, bizonysága szent életre ösztönöz, ez szembefordulást jelent mindazzal, ami a világban van, mindazzal, amit a világ képvisel ma, ezért váltja ki a világ szidalmát, gyalázatát minden ember életvitele, aki megtartja Isten bizonyságait. És a kiáltás: „fordítsd el…” tartalmazza a reményt, hogy hitünk egyszer beteljesedik és minden gonosz cselekedet elnyeri büntetését az által, aki képes a világmindenséget, az univerzumot szavával fenn tartani.

119. Zsoltár 21

„Megdorgálod a kevélyeket; átkozottak, akik elhajolnak parancsolataidtól.” Zsoltár 119; 21

Kevélység = büszkeség, önteltség, önhittség. Emberi tulajdonságok. Rossz emberi tulajdonságok. Ezekkel ellentétben Jézus arra tanít minket, hogy tanuljuk meg az alázatosságot, szelídséget Tőle. Ezek a tulajdonságok vannak Istentől. Ám itt az ige olyan emberekről beszél, akik megismerték Istent és az Ő parancsolatait, majd elhajoltak azoktól. Mitől lesz egy Istent ismerő ember büszke, kevély, önhitt, öntelt? Mert a kevélység és a büszkeség az, ami tévelygésre visz és elhajlít Isten beszédétől, letérít a helyes útról.

„Ezt a parancsolatot adom néked fiam, Timótheus, …, megtartván a hitet és a jó lelkiismeretet, melyet némelyek elvetvén, a hit dolgában hajótörést szenvedtek.” 1Tim. 1; 18-19

„Óh, Timótheus, őrizd meg, ami rád van bízva, elfordulván a szentségtelen üres beszédektől és a hamis nevű ismeretnek ellenvetéseitől; amellyel némelyek kevélykedvén a hit mellől eltévelyedtek. Kegyelem veled! Ámen.” 1Tim. 6; 20-21

Ezekkel az igékkel válaszolt kérdésemre az Úr. Szeretném levezetni a folyamatot.

Az Istent ismerő, azaz keresztény ember, aki valóban megtért és az élete megváltozott, a következőképpen válik kevéllyé és hajlik el Isten parancsolataitól, beszédétől: elveti a hitet és a jó lelkiismeretet, ezért a hit dolgában hajótörést szenved, és ez azért történik, mert odafordul szentségtelen, üres beszédekhez, ezekkel büszkélkedik, hamis ismereteket tesz magáévá és azokat hirdeti, ilyen módon pedig elhajlik Isten beszédétől és ezzel átkot von magára.

Sajnos napjainkban tapasztalható a sok hamis ismeret hirdetése vallásos köpenybe burkolva, Jézus nevét felhasználva, nagy újdonságként kikiáltva olyan emberek részéről, akiknek a jó lelkiismerete már csak emlék, a hit dolgában pedig el vannak tévelyedve. Ezek szentségtelen beszédek és nem Istennek igaz igéi, üres beszédek, amik hangzatosak ugyan, de tartalmuk nincsen. És az emberek vevők erre, mert nem az igazságot hallgatják, hanem azt, amit szeretnének hallani.

Isten igaz beszédei szentek, azaz Istenről szólnak, az Ő szentségéről szólnak, szentségre buzdítanak, tiszta életre igyekeznek ösztönözni, ez az élet pedig lemondásokkal jár, harcokkal jár, áldozatokkal jár és ezt a mai ember nem akarja hallani. Keresztényekről beszélek. (Maradék mindig van).

Akik pedig hirdetik a szentség nélküli beszédeket és ezt önhitt, öntelt állapotban teszik, azok elhajoltak az igazi evangéliumtól, elhajoltak a szent élettől, elhajoltak a tiszta erkölcstől és a hit dolgában, az igazi élő hit dolgában hajótörést szenvedtek. Ezekről mondja az ige, hogy átkozottak. Ma sokan áldott embereknek mondják ezeket és dicsérik őket, hogy milyen szépen beszélnek, meg milyen nagy áldások mások életére, meg stb. De Isten igéje azt mondja, hogy akinek nincs jó lelkiismerete, vagyis aki elvetette magától azt a jó lelkiismeretet, amit Jézus Krisztus vére valamikor megmosott, az átkozott ember. Nem áldott, átkozott. Márpedig az átkozott embertől nem jön áldás, ahogyan a tövisről sem szednek szőlőt és a bojtorjánról sem fügét. (Máté 7; 16). Csak hát a büszkeség nem engedi ezt beismerni, túl nagy már az önteltség, önhittség.

Miért kell nekünk, Krisztust követő embereknek, ragaszkodni az írott igéhez? Miért kell hagyjuk, hogy Isten formáljon bennünket az Ő beszédén keresztül, ha sokszor még fáj is? Miért kell szeressük az igazságot? Hogy ne tévelyegjünk, hogy ne térjünk le a helyes útról, hogy meg tudjunk maradni Krisztusban, hogy üdvösséget szerezzünk Ő általa, hogy jutalmat kapjunk, amikor Ő visszajön, hogy Isten igazi áldásait örökölhessük, hogy ne váljunk átkozottakká.

Szükségünk van Isten kegyelmére, ahhoz, hogy megmeneküljünk. Krisztus megtette, amit tennie kellett ennek érdekében. A mi dolgunk követni Őt, úgy élni, ahogyan Ő élt és tanulni az Ő tiszta, hamisítatlan beszédéből alázatosságot, mert:

„ …, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.” 

1Péter 5; 5

119. Zsoltár 20

„Elfogyatkozik az én lelkem, 

a te ítéleteid után való szüntelen vágyódás miatt.” 

Zsoltár 119; 20

A lélek szó ebben a versben nem az ember szellemét jelenti, hanem magát az ember személyét, egyéniségét, amit Isten lehelete hozott létre, amikor belelehelte azt. Ezzel minden ember rendelkezik, ezzel a személyiséggel és mindenkinél egyedi. Mindannyian lélegző, élő lelkek, egyéniségek, személyiségek vagyunk, de mindenkinél különbözik ez az egyéniség. Mindenkit egyedileg formál Isten az anyja méhében és mindenkinek külön egyéniséget ad. Ez a személyiség három összetevőből áll: értelem, érzelem, akarat. Ezek mindenkinél egyediek. Ezért csodálatos az ember, mint teremtmény. Egy remekmű. Az alkotás az Alkotót dicsőíti. Legalábbis így kellene, hogy legyen.

Amikor a zsoltáros arról beszél, hogy elfogyatkozik a lelke a szüntelen vágyódás miatt, akkor törésről beszél igazából. Megtörik az akarata, az értelme és az érzelmei a vágy súlya alatt, ami Isten törvényei, ítéletei, döntései után hajtja. Ez abban az esetben történik egy embernél, ha felismerte, hogy Ő egy teremtmény és keresni kezdi Teremtőjét. A sátán, az Isten ellensége, kezet tett a teremtményre, amely az Úr képét hordozza és elhitette vele, hogy Ő nem is teremtmény, hanem Ő isten. Hogy azt tehet, amit akar, hogy azt érezhet, amit akar, hogy úgy gondolkozhat, ahogyan akar.

Ezt a hazugságot az egész világon elterjesztette és ezért az ember azt hiszi, hogy valóban úgy van. Ha Istenről hall és a Bibliáról, meg Isten törvényeiről, akkor abban rosszat lát, mert korlátokat lát, megszorításokat lát, tiltásokat lát. Abban az illúzióban ringassa őt az ördög, hogy szabad ember, de nem veszi észre, hogy akarata ellenére tesz rossz dolgokat, nem veszi észre, hogy érzelmei manipulálva vannak a világ által és a körülötte levő emberek által, nem veszi észre, hogy értelme, gondolkodásmódja csak gonoszra képes.

De, aki felismerte, hogy lelke, egyénisége, személyisége valami többre van teremtve, az keresni kezd. Aki felismeri akarata gyengeségét a gonosszal szemben, az elkezd vágyni az igazság után. Mert hát Isten a keze nyomát ott hagyta az ember személyiségén, ezért van egy vágy alapjában, az emberben, noha sokszor nem tudja, mire vágyik.

„Boldogok a lelki (szellemi) szegények: mert övék a mennyek országa.” 

„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.” 

Máté 5; 3.6

A lélek a szellem nélkül szegény. A szellemi szegények olyan személyek, akik felismerték, hogy híjával vannak Isten dicsőségének, hiányzik belőlük valami, ami után vágyik szívük. Amikor az embernek elege lesz ebből a látható világból, ami körülveszi, a sok igazságtalanságból, nyomorúságból és hallgatni kezd arra a belső hangra, ami azt súgja, hogy van valami több, akkor elkezdi felismerni szegénységét, meg e világ szegénységét, és egyre jobban ráhangolódik a vágyra, ami hajtani kezdi a keresésben Isten után. Az ilyeneknek adatik egy másik útirány, egy másik ország felé vezető út: „… övék a mennyek országa.”

Az ilyeneknek adatik Krisztus, aki maga az igazság, és Ő megelégíti a vágyakat, a szív vágyódását betölti, az embert szerelembe ejti és magához vonzza. Ez egy csodálatos változást hoz az ember életében, úgy is mondhatnám: egy törést. Megtörik a gonosz hatalma az emberi értelem, érzelem, akarat fölött, felszabadul az emberi lélek, személyiség Isten imádatára, rátalál élete értelmére, megtalálja vágyának célját: Jézus Krisztust.

A vágy beteljesül, és a lélek felszabadul, újraéled a Szellem által és meggazdagodik, többé már nem szegény, mert megnyeri Krisztus ismeretének gazdagságát, az örök élet, üdvösség tudatának bizonyosságát és igazán élni kezd. Az ember, életre kel, és ezt nem akarja, hogy elmúljon, hogy véget érjen. A folytonosságot Isten biztosítja az Ő döntései, beszédei, ítéletei által. A vágyat az Ő Szelleme táplálja bennünk. Nekünk pedig meg kell törjön a vágy súlya alatt az akaratunk, értelmünk, érzelmeink, hogy alá tudjuk rendelni azokat Neki.