119. Zsoltár 21

„Megdorgálod a kevélyeket; átkozottak, akik elhajolnak parancsolataidtól.” Zsoltár 119; 21

Kevélység = büszkeség, önteltség, önhittség. Emberi tulajdonságok. Rossz emberi tulajdonságok. Ezekkel ellentétben Jézus arra tanít minket, hogy tanuljuk meg az alázatosságot, szelídséget Tőle. Ezek a tulajdonságok vannak Istentől. Ám itt az ige olyan emberekről beszél, akik megismerték Istent és az Ő parancsolatait, majd elhajoltak azoktól. Mitől lesz egy Istent ismerő ember büszke, kevély, önhitt, öntelt? Mert a kevélység és a büszkeség az, ami tévelygésre visz és elhajlít Isten beszédétől, letérít a helyes útról.

„Ezt a parancsolatot adom néked fiam, Timótheus, …, megtartván a hitet és a jó lelkiismeretet, melyet némelyek elvetvén, a hit dolgában hajótörést szenvedtek.” 1Tim. 1; 18-19

„Óh, Timótheus, őrizd meg, ami rád van bízva, elfordulván a szentségtelen üres beszédektől és a hamis nevű ismeretnek ellenvetéseitől; amellyel némelyek kevélykedvén a hit mellől eltévelyedtek. Kegyelem veled! Ámen.” 1Tim. 6; 20-21

Ezekkel az igékkel válaszolt kérdésemre az Úr. Szeretném levezetni a folyamatot.

Az Istent ismerő, azaz keresztény ember, aki valóban megtért és az élete megváltozott, a következőképpen válik kevéllyé és hajlik el Isten parancsolataitól, beszédétől: elveti a hitet és a jó lelkiismeretet, ezért a hit dolgában hajótörést szenved, és ez azért történik, mert odafordul szentségtelen, üres beszédekhez, ezekkel büszkélkedik, hamis ismereteket tesz magáévá és azokat hirdeti, ilyen módon pedig elhajlik Isten beszédétől és ezzel átkot von magára.

Sajnos napjainkban tapasztalható a sok hamis ismeret hirdetése vallásos köpenybe burkolva, Jézus nevét felhasználva, nagy újdonságként kikiáltva olyan emberek részéről, akiknek a jó lelkiismerete már csak emlék, a hit dolgában pedig el vannak tévelyedve. Ezek szentségtelen beszédek és nem Istennek igaz igéi, üres beszédek, amik hangzatosak ugyan, de tartalmuk nincsen. És az emberek vevők erre, mert nem az igazságot hallgatják, hanem azt, amit szeretnének hallani.

Isten igaz beszédei szentek, azaz Istenről szólnak, az Ő szentségéről szólnak, szentségre buzdítanak, tiszta életre igyekeznek ösztönözni, ez az élet pedig lemondásokkal jár, harcokkal jár, áldozatokkal jár és ezt a mai ember nem akarja hallani. Keresztényekről beszélek. (Maradék mindig van).

Akik pedig hirdetik a szentség nélküli beszédeket és ezt önhitt, öntelt állapotban teszik, azok elhajoltak az igazi evangéliumtól, elhajoltak a szent élettől, elhajoltak a tiszta erkölcstől és a hit dolgában, az igazi élő hit dolgában hajótörést szenvedtek. Ezekről mondja az ige, hogy átkozottak. Ma sokan áldott embereknek mondják ezeket és dicsérik őket, hogy milyen szépen beszélnek, meg milyen nagy áldások mások életére, meg stb. De Isten igéje azt mondja, hogy akinek nincs jó lelkiismerete, vagyis aki elvetette magától azt a jó lelkiismeretet, amit Jézus Krisztus vére valamikor megmosott, az átkozott ember. Nem áldott, átkozott. Márpedig az átkozott embertől nem jön áldás, ahogyan a tövisről sem szednek szőlőt és a bojtorjánról sem fügét. (Máté 7; 16). Csak hát a büszkeség nem engedi ezt beismerni, túl nagy már az önteltség, önhittség.

Miért kell nekünk, Krisztust követő embereknek, ragaszkodni az írott igéhez? Miért kell hagyjuk, hogy Isten formáljon bennünket az Ő beszédén keresztül, ha sokszor még fáj is? Miért kell szeressük az igazságot? Hogy ne tévelyegjünk, hogy ne térjünk le a helyes útról, hogy meg tudjunk maradni Krisztusban, hogy üdvösséget szerezzünk Ő általa, hogy jutalmat kapjunk, amikor Ő visszajön, hogy Isten igazi áldásait örökölhessük, hogy ne váljunk átkozottakká.

Szükségünk van Isten kegyelmére, ahhoz, hogy megmeneküljünk. Krisztus megtette, amit tennie kellett ennek érdekében. A mi dolgunk követni Őt, úgy élni, ahogyan Ő élt és tanulni az Ő tiszta, hamisítatlan beszédéből alázatosságot, mert:

„ …, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.” 

1Péter 5; 5