Tamás nevével nem találkozunk olyan sokszor az Újszövetségben, nem említi meg a Biblia első találkozását Jézussal, csupán csak besorolja őt a tizenkét kiválasztott apostol közé, akiket maga Jézus választott ki, hogy továbbvigyék a munkát, amit Ő elkezdett.
Három és fél éven keresztül ott volt a Mester mellet, tanult, figyelt, majd szolgált az emberek felé, amikor Jézus elküldte őket, hogy hirdessék Isten országának evangéliumát. Csodák, jelek történtek a szolgálatára, a hatalom, amit Jézustól kapott működött, emberek meggyógyultak, démonok engedelmeskedtek, leprások megtisztultak, halottak feltámadtak, addig nem látott dolgok történtek.
Tamás szemtanúja volt Jézus szolgálatának, átélte a többi apostollal együtt a halott Lázár feltámasztását, Jézus tengeren járását, a kenyerek megszaporítását, a vakon született meggyógyítását, a béna meggyógyulását, és mégis valami elhomályosította értelme, szíve előtt Jézus igazi kilétét. Vitathatatlan tény, hogy a Jézussal eltöltött idő változást hozott az életében, szokásaiban, gondolatvilágában, de mégsem értette meg, hogy ki az igazán, aki őt megragadta és maga mellett tartotta valamilyen láthatatlan kötelék által. Nem ismerte fel igazi hatalmát, annak ellenére, hogy szemtanúja volt sok természetfeletti történésnek.
Ő is azoknak csoportjához tartozott, akik nem értették miről beszél Jézus, amikor szenvedésről, megveretésről, megcsúfolásról, kínzásról, halálról, megfeszítésről, majd feltámadásról beszélt. Ő szólalt fel e csoport nevében, amikor Jézus az elmeneteléről beszélt, majd az útról, amit ismerniük kellett volna nekik is: "Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?" János 14,5
Kétségkívül szerette az ő Urát, ahogyan szólította Jézust, hiszen sok időt töltött a Mesterrel, hozzászokott a jelenlétéhez, a beszédeihez, gyakorlatilag Vele élte le azt a három és fél évet. És amikor eljött az idő, a Mester el kellett menjen, és hasonlóan a húsvéti bárányhoz, az igazi Bárányt is el kellett engedni.* Ez pedig nem volt fájdalommentes elválás, nem volt közönséges veszteség a tanítványok számára.
( *A Mózes törvénye szerint, a húsvét, vagyis pászka ünnepe előtt négy nappal minden család magához kellet vegyen egy egyéves hibátlan bárányt, a családdal kellet lakjon, velük kellett egyen, akár egy családtag, majd a negyedik nap estéjén le kellett ölni, majd elfogyasztani. A négy nap alatt szívükhöz nőtt bárányt el kellett engedjék, meg kellett öljék, ami valószínűleg nem volt kellemes dolog. Isten ezzel is előrevetítette Jézus Krisztus életét, hiszen Ő Isten Szent Bárányaként szegődött az övéihez, velük volt szinte négy évet, majd megölték Őt, ezzel is beteljesítve az Írásokat.)
Valószínű, hogy Tamás is nagy reményeket fűzött Jézushoz, ami Izráel felszabadítását illeti, a többiekkel együtt, ezért volt érthetetlen számára látni a Mestert szenvedni, meghalni, azt, akiről Ő is hitte, hogy a várva várt Messiás. E hitében megrendülve fogadta a hírt a többiektől Jézus feltámadásáról. Nem volt képes elhinni, ahogyan ma is sokan küzdenek, hogy elhiggyék, hogy valaki visszajöhetett a halálból. Nem tudta elképzelni, hogy lehetséges az, hogy valaki, akit félholtra vertek, megfeszítettek, felszegeztek egy keresztfára, feltámadhat. Ma ezt még nehezebb elhinni. De az igazi boldogság ebből a hitből fakad. Tamás pedig látott halottakat feltámadni, mégsem tudta elhinni, amikor a társai a feltámadott Jézus látogatásáról szóltak neki.
De, a találkozás mindent megváltoztatott.
Jézus nagyon jól ismerte Tamást. Tudta, hogy milyen formában kell meggyőzze őt. Meg is tette, mert szerette Tamást a hitetlenségével együtt. Ő választotta ki, és tudta, hogy kiket választott. Mert ő róla is beszélt, amikor azt mondta tanítványainak, hogy drágábbak a verebeknél Isten számára, ő róla is beszélt, amikor azt mondta, hogy egy hajszál nem esik le a fejükről Isten tudta nélkül.
Tamás is egy kegyelemre szorult ember volt, mint ma is sokan, akinek szüksége volt egy találkozásra, egy megtapasztalásra a feltámadott Jézussal ahhoz, hogy hinni tudjon. Szüksége volt a hitre. "Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni..." mondja az Írás. Jézus azt akarta, hogy Tamás Istennek tetsző életet éljen, tudjon élni. Ehhez hitre volt szüksége. És az Úr megadta neki, ahogyan ma is megadja mindazoknak, akik vágynak Rá.
Amikor meglátta Tamás Jézust, és amikor Jézus azt mondta neki: "Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra..." (János 20,27), akkor Tamás szembe kellet forduljon saját magával, meg kellett lássa a saját hitetlenségét, saját emberi gondolkozásának gyarlóságát, saját esendőségét, kicsinységét, gyengeségét.
Ugyanakkor meglátta Jézus Isteni mivoltát, meglátta Jézus hatalmát, Mindenhatóságát, ahogyan korlátlan hatalmát gyakorolva megjelent, ezzel bizonyítva az anyag fölötti győzelmét, és ami a legfontosabb: a halál fölötti győzelmét. Tamás felismerte: ilyesmire csak Isten képes. Márpedig ha ez az Isten az, aki vele volt szinte négy évig, akkor ez az az Úr, akit ő Urának hívott. Számára ezek a szavak most nyertek értelmet.
Most értette meg, most hitte el, hogy az Ő Ura, az Ő Istene is. Sok mindent ott, akkor, az a bizonyos találkozás alkalmával értett meg, amit azelőtt nem. Ami kétely volt benne elszállt. Egyetlen mondat zakatolt a gondolataiban. A hit mondata: "Én Uram, és én Istenem!"
Megvallotta hitét!
Hívő lett!
És ezt Jézus megerősítette benne:
"Mivel látsz engem, hiszel..." (János 20,29)
Csak az lehet hívő, aki látja Jézust és hisz Benne? Nem. Én nem láttam Őt. De hiszek Benne. Mert találkoztam Vele. Úgy, ahogyan Tamás? Nem. Láthatatlan találkozás volt. Az eredménye rajtam látszott meg. Megváltoztam. Hinni kezdtem. Boldog lettem.
És Tamás szavaival élve én is elmondhatom Jézusról: Én Uram, és én Istenem!
"...boldogok, akik nem látnak és hisznek." János 20,29
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése