119. Zsoltár 17

„Tégy jól a te szolgáddal, hogy éljek és megtartsam a te beszédedet.” 

Zsoltár 119; 17

Fontos észrevennünk ebben a kiáltásban, hogy az ember nem önző szándékból kéri az életet Istentől, hanem céllal, mégpedig azzal a céllal, amire Isten teremtett bennünket, embereket: hogy az Ő beszédeit megtartsuk. Az Ő beszédeinek megtartása a megőrzésében áll.

Először is fel kell ismernünk azt a tényt, hogy Isten nélkül nem vagyunk képesek helyesen cselekedni, élni. Nem vagyunk képesek tiszta, erkölcsös életet élni. Ez a képesség meghalt az emberben, amikor hallgatott felesége szavára az Éden kertben és evett a tiltott fa gyümölcséből. Ma minden ember ezt csinálja. Kóstolgatja a tiltott gyümölcsöket, mert a gonosz ma is azzal eteti az embereket. „A tiltott gyümölcs édesebb” – súgja a fülükbe, ahogyan Évával tette. És az emberek szeretik a tiltott gyümölcsöket, és habzsolják, de a vége keserű és fájdalmas, csak ezt nem árulja el az, aki az ember elpusztítására törekszik, vagyis a sátán.

Ahogyan az első emberpár számára sem volt kellemes learatni engedetlenségük gyümölcsét, így az emberek is keserves kínok között élik meg, amikor bajba kerülnek. Szétmegy a családjuk és csodálkoznak, pedig amikor paráználkodtak akkor ez nem fordult meg a fejükben, eltulajdonítanak dolgokat, amik nem az övék és csodálkoznak, ha lecsukják őket, pedig amikor megtették, akkor nem fordult meg a fejükben.

Alapvető természetünkből kifolyólag nem vagyunk képesek jóra, nem vagyunk képesek betölteni Isteni rendeltetésünket, éspedig azt, hogy Neki engedelmeskedjünk, az Ő beszéde szerint éljünk, és azt megőrizzük, hogy átadhassuk a körülöttünk lévőknek és a jövő nemzedéknek. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, Isten be kell avatkozzon az életünkbe és kell segítsen nekünk. Jól kell tegyen velünk, ahogyan az ige mondja. Meg kell ajándékozzon bennünket azzal az élettel, amelyre születtünk. Az új élettel. Ez az új élet az Ő Fiában, Jézus Krisztusban van.

 Isten a hozzánk való jóságát abban mutatta meg nekünk, pogányoknak, hogy az Ő egyszülött Fiát adta értünk. Az Ő Fia pedig szeretetből, irántunk, bűnösök iránti szeretetből, hagyta magát megfeszíttetni, hogy kibékülhessünk Istennel, aki fiaivá fogadott bennünket. Befogadott a nagy mennyei családba minket, akik elfogadtuk Fia áldozatát, hogy velünk legyen, hogy elmondhassa az Ő csodálatos beszédeit nekünk.

Az Ő beszédei jelentik az életben maradást számunkra. Nem a kenyér, ahogyan sokan ma gondolják. Az igazi élethez szükség van Isten beszédére, igéjére. Számunkra Jézus Krisztus a testté lett ige. Ő az élet, az igazi élet. Ha megismertük Őt az még mindig nem elég. Még többre vágyik az, aki megismerte Őt. Arra, hogy megtartsa Őt, hogy megőrizze Őt, hogy vigyázzon Rá, hogy továbbadja sértetlenül másoknak, a körülötte lévőknek, családjának, fiainak, gyerekeinek.

Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, ahogyan elmélkedtem ezen az igeversen:

     Azért kéri az ember, a megváltott ember, Istentől a jóságát, cselekvő jóságát, hogy élhessen új életet Vele, közösségben lehessen Vele, az Ő jelenlétében lehessen, de mindezt nem önző okból, hogy neki jó legyen, hanem hogy vigyázni tudjon arra a kincsre, amit Istentől kapott, és meg tudja őrizni mások számára. Ami bennem nagyon zakatol az a jövő nemzedék. Hogy Isten beszédének megőrizve tisztaságát, sértetlenségét, szépségét, tovább tudjuk adni azoknak, akik most kóstolgatják az élet gyümölcseit, akik még ez után döntik el, hogy számukra mi is igazán a fontos, milyen életet szeretnének élni itt a földön. Gyermekeinkről beszélek, meg azokról, akik ezután nőnek fel.

„Tégy jól a te szolgáddal…” – ez a kiáltás olyan ember szájából hangzik el, aki Isten szolgájának mondja magát. Minden embernek, aki azt mondja magáról, hogy Isten szolgája, annak szíve ügye Isten beszédének megőrzése mások számára, megtartása, cselekvése. Ez szolgai elhívásunknak lényege. Ezt pedig Istennel az oldalunkon tudjuk tenni, Jézus Krisztus kegyelmében és a Szent Szellemmel közösségében.

„Boldogok azok a szolgák, kiket az Úr, mikor haza megy, vigyázva talál: bizony mondom néktek, hogy felövezvén magát, leülteti azokat, és előjövén, szolgál nékik.” Lukács 12; 37