119. Zsoltár 18

„Nyisd meg az én szemeimet, 

hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát.” Zsoltár 119; 18

Ehhez az igevershez csatolnék egy újszövetségi igét, amely így szól Jézus szájából:

„Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; 

ámde azt mondjátok, hogy látunk: 

azért a ti bűnötök megmarad.” 

János 9; 41

Ezt a mondatot Jézus a farizeusoknak mondta, akik kidobták maguk közül azt az embert, akit Jézus meggyógyított vakságából. Azt gondolom, hogy a mai keresztények nagy százaléka farizeussá vált, akik azt mondják, hogy látnak, holott igazából vakok. Olyan sokat hallani, hogy az egyik ezt látta, a másik azt látja, a harmadik meg más látásokról beszél, de semmi eredménye ezeknek a nagy látásoknak, a gyümölcsök mást mutatnak és az igazság nem több az elméletnél, messze elhagyván maga mögött a cselekedeteket.

Korunk kereszténységének ugyanaz a nagy betegsége, mint Jézus földön járásakor. A vakok azt mondják, hogy ők látók, nem kell nekik ehhez különösen Jézus, vagy Isten, vagy Isten Igéje. Mellőzik az írott Igét, törvényeket hoznak, mellébeszélnek Isten Igéjének, nagyokat mondanak, emberektől dicsőséget várnak, a feddést nem tudják elszenvedni, az igazságtól megsértődnek. És kidobják ma is maguk közül azokat, akiket Jézus valódi látással ajándékoz meg.

Mert mire nyitja meg az Úr az ember szemét? Az Ige szerint az Ő törvényének, utasításának, tanításának felfedezésére, amelyben csodák, bölcsességek, igazságok vannak elrejtve az emberi szem, szív elől. De aki tudja, hogy magától nem képes ezeket meglátni, aki tudja azt, hogy Jézus az, aki megnyitja a vakok szemeit, az Hozzá kiált, az felismeri, hogy Jézus nélkül nem láthatna, nélküle nem láthatná, nem szemlélhetné Isten beszédének csodálatos voltát.

Mindaz, aki felfuvalkodik szívében, lassan elveszti látását, amit valamikor kapott az Úrtól. Mindezek ellenére azt mondja, hogy lát, ezért bűne megmarad. Mert akinek nem több az igazsága, mint a farizeusoké, az nem mehet be Istennek országába. (Máté 5; 20)

A vakon született ember meggyógyításának történetében mindnyájan felfedezhetjük magunkat, akár a meggyógyított vak személyében, akár a „megigazult”, felfuvalkodott farizeusok személyében. Azt mindenképp láthatjuk, hogy Jézus melyik oldalán áll.

Ez az igevers (119; 18) hasonlít a jerikói vak, vakok kiáltásához. „Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!” – hangzott el a kiáltás a kétségbeesett torokból, torkokból, amikor az Úr ott ment el. „Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?” – kérdezte az Úr. „Mester, hogy lássak.” – szólt a vak.

Mindannyian vakok voltunk, akik kiáltottunk a Mesterhez: „Könyörülj rajtam, Uram, Jézus!” És Ő megkönyörült. Megnyitotta szemeinket, hogy lássuk az Ő csodálatos dolgait. Hogy lássuk a körülöttünk levő igazi világot, amit Ő teremtett, amely az Ő szavára áll fenn, amely magában rejti minden porcikáját Istennek, az Ő bölcsességét, kreativitását. Megnyitotta szemeink előtt az Ő beszédét, amelyet láthatunk, hallhatunk. Ez számunkra sohasem szabad természetessé váljon. Ahogyan a meggyógyított vak szívében is feltört az imádat forrása, bennünk sem lehet más reakció. Soha nem tulajdoníthatjuk magunknak a látásunkat, soha nem láthatunk mást, mint amit Isten ad látnunk, soha nem szabad azt gondolnunk, hogy képesek vagyunk a látásra, mert ez bűn lenne az életünkben, ami megmaradna és kárhozatra vinne minket.

Szükség van ma arra, hogy Isten népe visszatérjen a gyökérhez, amelyből az igazi nedű árad, ahonnan az élet forrása fakad, ahonnan a látás származik és így kiáltson fel: „Uram, Jézus, nyisd meg az én szemeimet, hogy csodáljam a te igédnek csodálatos igazságait, bölcsességét, szépségét.”

Ha megnyílt a te szemed, Ő ott van előtted és megkérdezi tőled: „Hiszel-e te az Isten Fiában?”

„Ki az Uram, hogy higgyek benne?” – tedd fel a kérdést neki! Ő válaszolni fog: „Láttad is őt, és aki beszél veled, az az.” Te pedig kifakadsz és sírva ismered fel azt, aki érted meghalt, hogy te élhess, és könnyek között rebeged: „Hiszek, Uram.” És imádod Őt. (János 9; 34-38)