„Jövevény vagyok e földön, ne
rejtsd el tőlem a te parancsolataidat.” Zsoltár 119; 19
Gyermekkoromban sokszor bámultam
a nagy fehér felhőtömegeket, ahogyan felhalmozódva hatalmas hegyekként
tornyosultak a tiszta kék égen és egy belső vágy tört fel mindig bennem, hogy
ott legyek a felhőkön, vagy azokon túl. Valamiféle vonzást éreztem egy láthatatlan
országból, ami a felhők mögött rejtőzködött, szerettem volna repülni és
megérinteni azt a láthatatlant, mert éreztem lelkemben, hogy az valami sokkal
jobb, mint itt lenn. El kell mondjam, hogy ez a vágyam beteljesült, az űr, amit
éreztem akkor lelkemben betelt. Hogyan? Megismerkedtem annak a láthatatlan
országnak, birodalomnak a Királyával és Ő betöltötte a szívemet, megelégítette
vágyamat és ígéretet adott, hogy testemben is ott lehetek majd. Most már tudom,
hogy itt a földön csak átmenendőben vagyok, az igazi hazám máshol van.
„Mert a mi országunk mennyekben van,
honnét a megtartó Úr Jézus
Krisztust is várjuk;…”
Filippi 3; 20
Amikor gondolkodni kezdtem ezen
az igén (119;19), nem értettem, hogyan kapcsolódik a két része a mondatnak. Hogy
jövevény vagyok a földön, azt már tudom, akárcsak Ábrahám, Izsák és Jákób
tudták. Sőt Dávid többször kijelenti magáról és népéről, hogy jövevények a
földön. Ezek az emberek ismereték Istent, ismerték ígéreteit és hittek Benne,
hitték, hogy földi életük vége tulajdonképpen a Vele való találkozást jelenti,
az igazi otthonukba való jutást jelenti. Ezért nem is rendezkedtek be ezen a
földön, nem földi városokat kerestek otthonuknak. Pál apostol ugyanezt az
igazságot fogalmazza meg a Szent Szellem által. Én is tudom, hogy már nem ez a
föld az én otthonom, hanem ahol az én Uram van, az az igazi hazám. Mindazok,
akik átélik, Jézussal való találkozásukat rádöbbennek, hogy nem ide tartoznak,
ahogyan az Úr mondta: „nem ebből a világból valók…”(János 17; 14)
De hogy jön ide az, hogy: „… ne
rejtsd el tőlem a te parancsolataidat?” Egy másik igét idéznék:
„Azért mivelhogy mindenkor bízunk és tudjuk,
hogy e testben lakván,
távol vagyunk az Úrtól.”
2Korinthus 5; 6
Amikor az űrállomásról fellövik
az űrhajót és az kirepül a világűrbe a legénységgel a fedélzeten, hirtelen maga
van csak a nagy feketeség közepén megannyi villogó égitesttel körülvéve. Merre
menjen, hova forduljon, milyen koordináták kellenek, hogy elérje célját és
visszataláljon az űrállomásra? A segítség természetesen az űrállomásról jön,
mégpedig parancsolatok, utasítások formájában. Mivel távol vannak egymástól, az
űrállomás és az űrhajó a legénységgel, szükség van a küldetés sikere érdekében,
hogy az űrállomás irányítsa az űrhajó legénységét. Az űrben való tartózkodás
csak ideiglenes, egy bizonyos céllal történik, és mikor befejezte küldetését az űrhajó,
visszatér az űrállomásra, ahonnan elindult. De visszatérni csak a parancsok
által, utasítások által tud. Csak így találja meg az utat haza.
Mi is ugyanígy. Isten teremtett
bennünket és küldött a földre céllal, küldetéssel. Akik elfogadtuk ezt a
valóságot hittel, azok tudjuk, hogy szükségünk van az Ő parancsaira,
utasításaira, hogy hazataláljunk, mert az igazi hazánk nem itt van. Itt csak
ideiglenesen tartózkodunk, hogy küldetésünket véghezvigyük. Szükségünk van
Isten igéjére, beszédére, igazgatására, vezetésére ahhoz, hogy ezt megtehessük
és arra, hogy ne tévedjünk el a hazafelé vezető úton. Ezért hangzik el a kérés:
„… ne rejts el tőlem a te parancsolataidat.” De ez csak annak a szájából
hangozhat el, aki felismerte elveszettségét, mert nem találta a kiutat a nyomorúságból,
és ráébredt igazi küldetésére Krisztusban, ráébredt, hogy a haza vezető úthoz
eligazításra van szüksége, és ez az eligazítás csak Istentől van, az Ő
parancsolatai által. A visszatérés Istenhez tehát csak az Ő Igéjén keresztül
lehetséges, aki nem más, mint a testté lett Ige: Jézus Krisztus.
„Én vagyok az út, az igazság és az élet;
senki sem mehet az Atyához,
hanemha én általam.”
János 14; 6
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése