119. Zsoltár 37

„Fordítsd el az én szemeimet, hogy ne lássanak hiábavalóságot; a te utadon éltess engemet.” Zsoltár 119; 37

Általában úgy értelmezzük, vagy értelmezik ezt az igeverset, hogy segítséget kér az ember Istentől, hogy ne nézzen olyan dolgokra, amik bűnbe vihetik. Tudjuk azt, hogy nagy a kísértés a világban és a legtöbb információ a szemeinken keresztül ér bennünket. Az ördög a szemek kívánságán keresztül csapdába ejthet és bűnbe eshetünk. A hiábavalóság alatt érthetünk bálványokat, szép nőket, meg még akármit, ami által bűnbe eshet az ember.

De ahogyan elmélkedtem ezen az igeversen Isten rámutatott arra, hogy ez a vers sokkal mélyebb mondanivalót takar. Nemcsak mindennapjaink harcairól van szó ebben a versben. Itt élet és halál problémája áll fenn az ember életében. Figyelmem a hiábavalóság szóra terelődött, és ahogyan ezen gondolkoztam, eszembe jutott a Prédikátor könyve. Salamon beszél nekünk a Szent Szellem által arról, hogy mi is a hiábavalóság:

„Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” Prédikátor 1; 2

A folytatásban kifejti, hogy ez a „minden”, amit ő hiábavalóságnak nevez, a „nap alatt” történő dolgok, amelyek nap, mint nap megtörténnek: az ember napi munkája, az emberek generációinak egymást váltása, az elmúlás, a nap felkelése, lenyugvása és ennek folyamatos ismétlődése, a tengerek, vizek, folyók végtelennek tűnő mozgása, stb. És ahogy ezen végigmegy, ilyen következtetésre jut: „láttam minden dolgokat, melyek lesznek a nap alatt, és íme, minden csak hiábavalóság…” Prédikátor 1; 14

Ha most ennek fényében nézzük meg a fent elemzett igeverset, akkor azt kell, hogy mondjuk, hogy nincs olyan dolog itt a földön, vagy ebben a földi életben, amire nézhetnénk, mert minden hiábavaló. Nincs, amibe belekapaszkodni, ami tartós lenne az életünkben, hiszen körkörösen mozog minden. Minden egyszer megszűnik, majd új lép a helyébe, de az mégsem új, mert régen már volt és lehetne folytatni. Akkor mi a kulcs most számunkra? Mire kell nekünk néznünk, ami nem hiábavaló, ami nem múlandó, ami megéri szemeink figyelmét? Azt mondja a zsoltáros: „a te utadon éltess engemet.”

Az igazi élet számunkra nem a puszta földi lét. Az igazi élet számunkra akkor kezdődik, amikor Isten a mi figyelmünket elfordítja erről a világról, amikor szemeinket elfordítja erről a puszta földi létről és az Ő útjára tereli. Az igazi életünk ott kezdődik, amikor meglátjuk Isten Fiát belépni az örökkévalóból a múlandóba, majd meglátjuk győzelmét a múlandó fölött a feltámadásban és mindebben a csodálatos műben megláthatjuk az Ő szeretetét irántunk. Amikor mindezt meglátjuk, akkor tudjuk, hogy ez nem hiábavalóság, ez nem múlandó, ez nem ismétlődő, hanem ez egy öröktől fogva létező és örökkön örökké megmaradó látvány, kép, út, amelyre igenis akarunk nézni és amit akarunk követni.

Isten be akar avatkozni minden ember életébe, hogy meglássák az emberek a sok hiábavalóságon túl azt az örökkévaló igazságot, amelyet Ő elküldött az Ő Fiában, hogy testté legyen, amely megjelent az embereknek, amelyben van az élet világossága, amely kiemeli az embert a múlandóból és átviszi az örökkévalóságba. Ez Isten útja, Isten Igéje, ez Isten beszéde, ez Jézus Krisztus, aki kezdetben volt, aki kezdet és vég, aki első és utolsó, aki meghalt, de örökkön örökké él.

Nekünk nem a mindennapi múlandó, hiábavaló dolgokhoz kell, hogy igazítsuk az életünket, hanem magasabbra kell látnunk, meg kell, hogy lássuk Isten Fiának útját, ahogyan bejött értünk ebbe a múlandóba és győzelmet aratott a halál, elmúlás fölött, azért, hogy egy csodálatos, örök életbe vihessen át bennünket, ahol élhetünk örökké boldogságban, békességben, egészségben, jólétben. Fohászunk mindennap az legyen, hogy a halál uralta földi életről és annak minden nyomorúságáról Isten fordítsa el a mi szemünket, hogy élhessünk Isten Fiának útját járva, amely az örök életre vezet.