A KÉP!

Ahogy most reggel forgattam Bibliámat, megakadt szemem egy aláhúzott igeversen, amit aztán még egyszer aláhúztam, hogy megerősítsem, mert nagyon tetszik. És ahogy másodszor húztam alá, Isten megszólított rajta keresztül. Tudjátok, mikor Isten megszólít, akkor olyan érzés, állapot jön rád, mint amikor kinyitod a szemed és meglátsz olyan dolgokat, amiket addig nem láttál. Ilyen állapot szállt rám, és habár az igevers teljesen másról szól, nekem teljesen mást mondott.

119. Zsoltár 38

„Teljesítsd ígéretedet a te szolgádnak, aki fél téged.” Zsoltár 119; 38

Első és nagyszerű dolog, amit látok ebben az igeversben az az, hogy a Teremtő, Alkotó, Mindenható Isten, aki mindenek Ura, szólt, beszélt ahhoz, akit teremtett. Sőt, úgy teremtett bennünket, hogy mi meghalljuk az Ő hangját, megérezzük jelenlétét, és vissza tudjunk beszélni. Ez Isten csodálatos kegyelme: nem csak teremtett bennünket, hanem hozzánk szólt, hozzánk beszélt, közösségbe lépett velünk, adott nekünk valamit az övéből. És ez ma is így van.

Isten egy élő valóság, egy valóságos személy, aki létezik. Ma is beszél hozzánk a Biblián keresztül, ami az Ő írott beszéde, végrendelkezése az emberek számára. Végakarata, úgy is mondhatnánk. Ez a végakarat Jézus halálával lépett érvénybe és benne megtalálható maga Isten. Feltárulkozott Isten Jézusban kétezer évvel ezelőtt, majd feltárulkozik ma nekünk az Ő beszédén keresztül. Ilyen módon megismerhetjük Őt személyesen. Ez a megismerés egy csodálatos utazás egy másik világba, ahol Ő van, és ahová hív bennünket. Ez a világ más, mint amelyben élünk. Ez a világ sokkal csodálatosabb. És Ő az Ura annak a világnak, de Ő az Ura ennek a világnak is, és amint haladunk ezen az utazáson és megismerjük örökkévalóságát, nagyságát, hatalmasságát, fenségességét, erejét és kegyelmét, akkor félelem járja át lényünket, hiszen ráébredünk parányi mivoltunkra, esendőségünkre, méltatlanságunkra, gyarlóságunkra Ő vele szemben.

Mégis, Ő szólt hozzánk, Ő beszélt velünk, Ő hívott bennünket, hogy legyünk Vele közösségben. Bátortalanságunkat az Ő hozzá való közeledésben ígéretekkel segített leküzdeni. Biztatott bennünket, már az elejétől fogva, bátorított, hogy ne féljünk közeledni Hozzá. Majd tett egy nagy lépést, és emberré lett, közel jött azért, hogy szemtől-szembe találjuk magunkat Vele. És, amikor a megismerés útján elindulunk, akkor ez történik. Szembe találjuk magunkat Vele, aki közel jött hozzánk, hogy még jobban megismerhessük AZT, akinek gondolataiban valamikor a világ kezdete előtt megszülettünk, hogy még jobban megismerhessük szeretetét, odaadását, jóságát.

A kegyelem, amit kaptunk Jézus Krisztusban félelemre készteti szívünket, tiszteletre, hódolatra készteti lelkünket AZ előtt, aki mindenét ideadta nekünk, gyarló, hitvány embereknek, hogy jobbá tegyen bennünket. Igen, az ígéretei, amikkel bátorítólag hatott ránk, és amelyekkel reményt adott arra nézve, hogy földi létünkkel nem ér véget életünk, Jézus Krisztusban, az Ő Fiában beteljesedtek. Isten mutatott nekünk Valamit. Talán ma nekünk újszövetségi hívőknek megvan a válaszunk Istentől a fenti kérésre: „teljesítsd ígéretedet a te szolgádnak, aki fél téged.” Nem annyira kérésként hangzik, de egy szolga által hangzik el, aki ismeri Ura jóságát, hatalmát, kegyelmét, ígéretét. És igen, Isten teljesítette. Minden ígérete igenné lett Jézusban. Ő Vele együtt mindent ideadott nekünk. Mutatott valamit a látható világban. Láthattuk az Ő szeretetét megnyilvánulni irántunk már akkor, amikor mi is leköptük, kigúnyoltuk, megcsúfoltuk. De eljött a felismerés pillanata, a félelem pillanata, amikor rádöbbentünk, hogy helytelenül cselekedtünk. Ő pedig tárt karokkal bocsájtott meg és fogadott be végtelen szeretetébe és örömmel fogadta megtört, bűnbánó szívünk alázatos hódolatát.

Meggyógyított, felemelt bennünket megalázkodott helyzetünkből, fiakká tett, az Ő fiaivá, hogy birtokolni tudjuk azokat az ígéreteket, amiket már kezdettől fogva mondott az embernek. Ez újból csak félelemre, tiszteletre, hódolatra indítja szívünket egy drága, kedves Isten iránt, aki Jézus Krisztusban Megváltónk lett, Szabadítónk lett, Megtartónk lett. Őt féljük, Őt magasztaljuk, és az Ő nevében reménykedünk és hiszünk életünk minden napján és szolgálunk olyan lelkülettel Neki, mint az a szolga, akinek szájából elhangzott a fenti Ige. 

Isten tehát beteljesítette ígéretét minden szolgájának, aki félelemmel, tisztelettel, elismeréssel, hódolattal áll meg vagy borul le előtte és ez még inkább kell, hogy minket ösztönözzön az imádatra, hódolatra, megalázkodásra az Ő lábai előtt, hiszen olyant kaptunk Tőle, amit soha, de soha nem tudtunk volna kiérdemelni.

„Mert Istennek valamennyi ígérete ő benne lett igenné 

és ő benne lett Ámenné az Isten dicsőségére mi általunk.” 

2Kor. 1; 20

Isten szabadítása!

"Vezesd ki lelkemet a börtönből, hogy magasztaljam nevedet! 
Az igazak vegyenek engem körül, mikor jól teszel majd velem." 
                                                                                   Zsoltár 142; 8

Az emberi lélek börtönbe zárása és börtönben tartása a célja a gonosznak ezen a földön. És ezt sikeresen műveli, hiszen különbnél-különb bűnökkel, függőségekkel, megkötözöttségekkel, gondolatokkal, kívánságokkal tartja fogva a világi csillogás által az emberek lelkét. Az emberi lélek nem szabad, nem tud szabaddá válni ettől a világtól, ennek a világnak a kívánságától. Nem tud szabad lenni környezetétől, a körülményektől,  a félelmektől. Az emberi lélek vágyik mindig valami után és ezt az ördög kihasználva szemeink elé tár csábítóbbnál csábítóbb ajánlatokat, vagy gonoszabbnál gonoszabb félelmeket. És azokkal fogva tart.

Egy kiút mégis van. Isten Fia. Isten Őt azért adta, hogy utat nyisson a szabadságra. Hogy utat nyisson a börtönből az emberi lélek számára. Jézus Krisztus az a személy, aki képes kivezetni az ember lelkét a börtönből, amelyben a bűn, a gonosz, a halál, a halálfélelem tartja fogva. Ezért jött Ő, akit nem tudott bezárni a sötétség fejedelme, mert a világosság nagyobb volt, mint a sötétség. Legyőzte a gonoszt, a halált, a bűnt, azért, hogy az emberi lélek megszabaduljon. 

Ma sokan mondják, hogy hisznek Istenben, Jézusban. De ez az igevers azt mondja, hogy csak az tudja igazán magasztalni Istent és Jézus nevét, akit Ő kivezetett a börtönéből. Tudjuk az Újszövetség szerint, hogy Isten Jézust felmagasztalta és olyan nevet adott neki, amely minden név fölött való. És erre a névre, Jézus nevére, hajol meg minden térd mennyen is és földön is és föld alatt is. Tehát ha engem Jézus kivezetett a börtönből, akkor ezt a nevet magasztalom, mert e név által lettem szabaddá. És aki hisz ebben a névben és megszabadult, annak az életén meglátszik Jézus nevének felmagasztalása, mert ez életének célja és értelme.

A másik érdekes dolog, hogy amikor Isten végzi a szabadítást egy ember életében, akkor az ige szerint igazak kell körül vegyék. És itt a gyülekezetre értem. Igen, Isten az Ő Fia által az igazak körében akar megszabadítani, hogy az újonnan megszabadult lélek megtanulja felmagasztalni Őt. Aki hitre jut, az megszabadul, Isten megszabadítja, de Isten akarata az, hogy igazak vegyék körül a frissen megszabadultat, hogy jó úton induljon, vagy induljon el újra.

Fontos gondolatok ezek szerintem, hiszen azt látjuk egy baba megszületésénél is, hogy amikor "megszabadul" anyja méhéből, akkor szerető családja veszi körül, hogy táplálja, szeresse, átölelje és az élet útján támogassa, vezesse. És mindaddig, amíg érett korra jut, mellette van a családja, és legfőbb lelki támasza, vezetője, segítsége az apja. Ezért szükség az igazak társasága, a gyülekezet. Hogy ha az ember börtönbe kerül újból, akkor legyenek olyan emberek, akik vezetik őt, támogatják őt a szabadító fele, aki ki tudja vezetni a lelkét a börtönből. Fontos megérteni, hogy a szabadító Jézus és csakis egyedül Ő, és ha ezt megértettük, akkor nem gond odamenni Hozzá és kérni Őt, hogy vezessen ki a fogságból. De akkor az sem gond, hogy amikor az Úr jót tesz az emberrel, legyen körülvéve igazakkal, legyen körülvéve azokkal, akik már megszabadultak, akik már tudják mit jelent magasztalni az Ő nevét.

Legyen e pár gondolat áldás minden gyülekezetnek, minden olvasónak, aki Jézus nevét magasztalja az Ő szabadításáért. Mert az Ő munkája a szabadítás, az emberi lélek megszabadítása, felszabadítása a bűn alól, a félelmek alól, e gonosz világ bűbájos varázslata alól.

Most tedd fel a kérdést magadnak: az én lelkem szabad, vagy börtönben van? Fogva tart engem valami? Eltávolít valami Istentől? Tudom Őt magasztalni teljes szívemből?

Mindenki meg tudja mérni magát Isten igéjének fényében. Egy dolog biztos: ha ráébredünk, hogy szabadításra van szükségünk és kérjük Istentől, Ő Jézus által ezt meg fogja tenni. És vágyunk felébred a magasztalásra, amely az Ő neve felé fog irányulni, és mindez az igazak társaságában válik teljessé.

"Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek." János 8; 36 

119. Zsoltár 37

„Fordítsd el az én szemeimet, hogy ne lássanak hiábavalóságot; a te utadon éltess engemet.” Zsoltár 119; 37

Általában úgy értelmezzük, vagy értelmezik ezt az igeverset, hogy segítséget kér az ember Istentől, hogy ne nézzen olyan dolgokra, amik bűnbe vihetik. Tudjuk azt, hogy nagy a kísértés a világban és a legtöbb információ a szemeinken keresztül ér bennünket. Az ördög a szemek kívánságán keresztül csapdába ejthet és bűnbe eshetünk. A hiábavalóság alatt érthetünk bálványokat, szép nőket, meg még akármit, ami által bűnbe eshet az ember.

De ahogyan elmélkedtem ezen az igeversen Isten rámutatott arra, hogy ez a vers sokkal mélyebb mondanivalót takar. Nemcsak mindennapjaink harcairól van szó ebben a versben. Itt élet és halál problémája áll fenn az ember életében. Figyelmem a hiábavalóság szóra terelődött, és ahogyan ezen gondolkoztam, eszembe jutott a Prédikátor könyve. Salamon beszél nekünk a Szent Szellem által arról, hogy mi is a hiábavalóság:

„Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” Prédikátor 1; 2

A folytatásban kifejti, hogy ez a „minden”, amit ő hiábavalóságnak nevez, a „nap alatt” történő dolgok, amelyek nap, mint nap megtörténnek: az ember napi munkája, az emberek generációinak egymást váltása, az elmúlás, a nap felkelése, lenyugvása és ennek folyamatos ismétlődése, a tengerek, vizek, folyók végtelennek tűnő mozgása, stb. És ahogy ezen végigmegy, ilyen következtetésre jut: „láttam minden dolgokat, melyek lesznek a nap alatt, és íme, minden csak hiábavalóság…” Prédikátor 1; 14

Ha most ennek fényében nézzük meg a fent elemzett igeverset, akkor azt kell, hogy mondjuk, hogy nincs olyan dolog itt a földön, vagy ebben a földi életben, amire nézhetnénk, mert minden hiábavaló. Nincs, amibe belekapaszkodni, ami tartós lenne az életünkben, hiszen körkörösen mozog minden. Minden egyszer megszűnik, majd új lép a helyébe, de az mégsem új, mert régen már volt és lehetne folytatni. Akkor mi a kulcs most számunkra? Mire kell nekünk néznünk, ami nem hiábavaló, ami nem múlandó, ami megéri szemeink figyelmét? Azt mondja a zsoltáros: „a te utadon éltess engemet.”

Az igazi élet számunkra nem a puszta földi lét. Az igazi élet számunkra akkor kezdődik, amikor Isten a mi figyelmünket elfordítja erről a világról, amikor szemeinket elfordítja erről a puszta földi létről és az Ő útjára tereli. Az igazi életünk ott kezdődik, amikor meglátjuk Isten Fiát belépni az örökkévalóból a múlandóba, majd meglátjuk győzelmét a múlandó fölött a feltámadásban és mindebben a csodálatos műben megláthatjuk az Ő szeretetét irántunk. Amikor mindezt meglátjuk, akkor tudjuk, hogy ez nem hiábavalóság, ez nem múlandó, ez nem ismétlődő, hanem ez egy öröktől fogva létező és örökkön örökké megmaradó látvány, kép, út, amelyre igenis akarunk nézni és amit akarunk követni.

Isten be akar avatkozni minden ember életébe, hogy meglássák az emberek a sok hiábavalóságon túl azt az örökkévaló igazságot, amelyet Ő elküldött az Ő Fiában, hogy testté legyen, amely megjelent az embereknek, amelyben van az élet világossága, amely kiemeli az embert a múlandóból és átviszi az örökkévalóságba. Ez Isten útja, Isten Igéje, ez Isten beszéde, ez Jézus Krisztus, aki kezdetben volt, aki kezdet és vég, aki első és utolsó, aki meghalt, de örökkön örökké él.

Nekünk nem a mindennapi múlandó, hiábavaló dolgokhoz kell, hogy igazítsuk az életünket, hanem magasabbra kell látnunk, meg kell, hogy lássuk Isten Fiának útját, ahogyan bejött értünk ebbe a múlandóba és győzelmet aratott a halál, elmúlás fölött, azért, hogy egy csodálatos, örök életbe vihessen át bennünket, ahol élhetünk örökké boldogságban, békességben, egészségben, jólétben. Fohászunk mindennap az legyen, hogy a halál uralta földi életről és annak minden nyomorúságáról Isten fordítsa el a mi szemünket, hogy élhessünk Isten Fiának útját járva, amely az örök életre vezet.