119. Zsoltár 26

„Útjaimat elbeszéltem előtted és te meghallgattál engem; 

taníts meg a te rendeléseidre!” 

Zsoltár 119; 26

Ez az igevers egy kapcsolatot feltételez ember és Isten között. Megállni Isten előtt annyit jelent, hogy imában Hozzá fordulunk és megszólítjuk Őt, a láthatatlan, rejtőzködő, mégis az őszinte ember előtt magát feltáró, Mindenható Istent. Ez egy szükséglete az embernek, az ember lelkének, hogy beszéljen Valaki olyanhoz, aki egy láthatatlan világban van, mégis lát bennünket, és aki be tudja tölteni a lelkünkben tátongó űrt.

Mivel kezdetben Isten teremtette az embert, úgy alkotta meg, hogy az Ő jelenlétében legyen, beszélgessen vele, kapcsolatban legyenek egymással. A bűn elszakította őket egymástól. Az ember szeme elől eltakarta a bűn Istent. Láthatatlanná vált a földi számára a Teremtő. Nemcsak Istennek fájt ez az elválás és nem csak Istenben maradt vágy az Ő teremtménye után, hanem az emberben is űrt hagyott a szakadás. Ott maradt a vágy a szívében az ő alkotója után. Ezért vágyik az ember lelke, szelleme megszólítani Valakit, akiről legbelül tudja, hogy az ő teremtője, alkotója, aki képes neki segíteni, aki képes őt megvigasztalni.

Isten Jézus Krisztusban kibékítette a világot önmagával. Jézus utat nyitott a Teremtőhöz. Az embernek lehetősége van most már hit által megállni az Ő alkotója előtt és beszélni Vele úgy, hogy a Mindenható válaszoljon. Lehetőség adatott egy kapcsolatra Isten és ember között, nem egyoldalú kapcsolatra, hanem közösségre. Mindez pedig Jézus Krisztus által lehetséges. Az Istenhez való közeledést Isten határozta meg, és ezt ember nem módosíthatja kénye-kedve szerint. Erről szól ez az igevers. Isten magához hív Krisztuson keresztül, és lefektette ennek alapjait a Bibliában. Csak sajnos az embernek útjai nem egyeznek Isten útjaival. Ezért nehéz sok ember számára ennek a találkozásnak a létrejötte.

Amikor azt olvassuk, hogy: „Útjaimat elbeszéltem előtted…”, akkor tulajdonképpen azt mondja az ige, hogy az embernek sokféle útja van, sokféleképpen él, sokfajta módszert (ez is egy jelentése az „útnak”) használ, amelyek nem Isten szerintiek. Az ember próbál élni sokféleképpen, épp azok a módszerek, stílusok szerint, amire bölcsessége szerint eljutott. De, amikor rájön, ráébred, hogy egyik sem igazán használ, akkor kezdi keresni azt a valamit, vagy valakit, aki többre tudná őt eljuttatni. Ez a Valaki nem más, mint Isten. Mindannyian Őt keressük ilyen vagy olyan módon, Ő meg eligazít minden keresőt a helyes útra, hogy megtalálják Őt.

Keresztényként élve is sokszor tévútra kerül az ember, és amikor ráeszmél erre, akkor Isten elé áll és elbeszéli, bevallja, beismeri azokat a helytelen utakat, életviteleket, módszereket Isten előtt, amelyek eltérítették őt a helyes útról. Nagyon fontos az Istennel való kommunikálás egy keresztény ember életében, nagyon fontos a töredelmes, bűnbánó szív Isten előtt, nagyon fontos hogyan állunk meg előtte. Miért annyira fontos ez? Mert ettől függ Isten reakciója a megszólításunkra. Azt olvassuk a fenti igében: „… és te meghallgattál engem;” Ez nem csak egyszerű meghallgatásról szól. A szó elsődleges jelentése az, hogy „válaszol”. Isten válaszol. Tehát, mint mondtam nem egyoldalú kapcsolatra hív minket Isten, hanem közösségre az Ő Fiával, és az Ő Fián keresztül saját magával.

Nos, akkor azt mondhatjuk, hogy ha eltévelyedünk Isten útjáról és ezt felismerjük, akkor szükség nekünk Isten előtt beismernünk téves útjainkat, módszereinket, életvitelünket, mindezt bűnbánó töredelmes, megtört szívvel és akkor számíthatunk Isten válaszára, meghallgatására.

Mi az, amit felismert a zsoltáros az Istennel való beszélgetése után? Hogy, ha nem ismeri Isten beszédét, igéjét, parancsait, rendeléseit, ha nem tanítja meg Őt Isten ezekre, akkor el fog végleg tévelyedni olyan utakra, amik a veszedelemre visznek.

Mi is ugyanezt ismerjük fel, akárhányszor Istenhez fordulunk és belemélyülünk a Vele való beszélgetésbe, akár imában, akár az Ő beszédének tanulmányozásában tesszük ezt. Azt látjuk, hogy szükségünk van Alkotónk, Teremtőnk útmutatására, szükség van, hogy az Ő ösvényein járjunk, szükség van az Ő vezetésére, szükség van az Ő tanítására, hogy ne tévedjünk rossz, helytelen utakra.

Itt a mi emberi elképzeléseink, útjaink, módszereink állnak szemben Isten útjaival, határozataival, igéivel, rendeléseivel, módszereivel. Annyit elárulhatok, hogy mindig az Övéi a nyerőek.

„Várjad az Urat, őrizd meg az ő útját; 

és fölmagasztal téged, hogy örököld a földet;”

Zsoltár 37; 34

119. Zsoltár 25

„Lelkem a porhoz tapad; eleveníts meg engem a te ígéreted szerint.” 

Zsoltár 119; 25

Milyen csodálatos tanítás van elrejtve ebben az igeversben. Isten Igéje olyan, mint a földben levő kincs, amit kibányásznak: „Ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt: akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz.” Példabeszédek 2; 4-5

Szeretnék bátorítani és buzdítani minden kedves olvasót, hogy kutassa úgy Isten beszédét, mint kincset, ami el van rejtve, de ami megtalálásra vár, hiszen azért van ott, hogy megtalálják. A jutalom óriási, az öröm még nagyobb, és Isten személyének megismerése felülmúlhatatlan.

„Lelkem a porhoz tapad; …” – kiált fel az igevers első részében a zsoltáros, megfogalmazván egy tényszerű igazságot, amit a Biblia kinyilatkoztat nekünk már az elején. A teremtés könyve szerint Isten, élő lélekké alkotta az embert.

Ez a Lélek, aki kiált. Ha én kiáltok, akkor az én lelkemről van szó. A Lelkem pedig Én vagyok. Az Én-ről pedig nem kell, hogy előadást tartsak. A világ ma úgy van felépítve, hogy minden az Én körül forog. „Én megérdemlem, Én szép vagyok, Én okos vagyok, Én meg tudom csinálni, Én elvárom, Én követelem, Én kikérem magamnak”, és még lehetne sorolni. Ez az Én a hús-test ember, ami nem tud elszakadni a portól, amelyből teremtetett. Emlékszünk még az átokra? „Mert por vagy te s ismét porrá leszel.” 1Mózes 3; 19

Istennek való engedetlensége következtében az ember meg lett átkozva, a szellem meghalt, a test magára maradt a földdel, amelyből vétetett. Ettől kezdve a földdel való kapcsolata szorosabbá vált egyre inkább az éggel való kapcsolatánál. Az Isten országa eltávolodott, helyébe e világ fejedelme kezdte felépíteni hamis, hazug csillogásba öltöztetett birodalmát. Mindketten nagyot estek, mondhatni porba haraptak: „… hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.” 1Mózes 3; 14

A sátán álma, miszerint Isten lehetne, porba hullott. Magával rántotta az Isten képmását viselő embert is. Gyűlölte őt, ma is gyűlöli, ha tehetné, eltaposná. De nem teheti, akkora hatalma nincs. Viszont a világ neki adatott egy időre és annak minden dicsősége és csillogása. Ezzel hat a hús-testre, a csillogással, a kívánsággal, a kérkedéssel, a hiúsággal, a fitogtatással. Ezzel szédíti a porhoz tapadt embert. Mert az Én, a hús-test, ehhez a világhoz tapad, ragaszkodik, mert nem tehet másként: „Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.” Róma 8;7

Ezt ismerte fel magában a zsoltáros, amikor Istenhez kiáltott. Hogy képtelen igazi életre, hogy képtelen igazi Istenimádatra, hogy képtelen engedelmességre Istennel szemben, hogy képtelen a jó cselekvésére. Csak azt látta magában, hogy vonzódik a rosszhoz, vonzódik mindahhoz, ami: „… földi, testi és ördögi.” Jakab 3; 15

Azt látta, hogy ha Isten nem lép közbe, akkor az örökkévaló halál, a homályba borulás, a végleges elmúlás veszélye fenyegeti. Ezzel a kiáltással az egész emberiség sóhaját, fohászát küldte az egekbe: „… eleveníts meg engem a te ígéreted szerint.”

A válasz nem maradt el: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki, hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János 3; 16

Isten elküldte az életet, hiszen az embernek megelevenítésre, azaz életre keltésre, feléledésre, feltámadásra volt szüksége, miután a halál foglalta el az élet helyét a kezdetben. Isten Fia, mint az élet fejedelme jelent meg ezen a világon, hogy feltámassza mindazokat, akik hallják beszédeit és hisznek Benne. És sokan hittek és a szellemük életre kelt, és testük is életre fog kelni, erre ígéretet adott.

De mi lesz a hús-testtel, ami a porhoz, ehhez a földhöz ragaszkodik? Az Én uralkodásának problémájával mi lesz? Isten Fia azt is megoldotta. Testében ítélte meg a bűnt, amit felvitt a golgotai keresztfára azért, hogy mi is vele együtt megfeszíttessünk, és feltámadott harmadnapon, hogy mi is vele együtt feltámadhassunk. Így hát, aki hisz Benne, az meghalt a bűnnek, meghalt ennek a világnak, meghal minden nap önmagának, azaz minden nap felveszi keresztjét, és él Istennek egy új életben, amit Jézus Krisztustól kapott hit által, kegyelemből. Hát nem csodálatos?

„Élek pedig többé NEM ÉN, hanem él bennem a KRISZTUS;” Galata 2; 20

„Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogy ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ővele.” Róma 6; 6-8

119. Zsoltár 24

„A te bizonyságaid én gyönyörűségem, és én tanácsadóim.” Zsoltár 119; 24

Meg szeretnék osztani egy csodálatos próféciát az Ószövetségből kedves olvasóimmal:

„Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az Ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!”

Ézsaiás 9; 6

„Akin az Úrnak lelke (szelleme) megnyugszik: bölcsességnek és értelemnek lelke (szelleme), tanácsnak és hatalomnak lelke (szelleme), az Úr ismeretének és félelmének lelke (szelleme).”

Ézsaiás 11; 2

Jézusról szól ez a prófécia 700 évvel a megszületése előtt. Megszületésével beteljesedett ez a prófécia. A csodálatos eljött. Az örökkévalóság Atyja közénk, emberek közé jött. A békesség hercege, fejedelme tiszteletét tette a földön, hogy békességet adjon. Az erős Isten testet öltött, erőtlen emberi testet, melyen keresztül bemutatta erejét. És megnyugodott rajta a Mindenható Isten szelleme. A Tanácsos egyesült a tanácsnak szellemével, a hatalomnak szellemével. Bemutatta ezt a hatalmat: a vakok láttak, a betegek meggyógyultak, a foglyok megszabadultak, a szegényeknek örömhír hirdettetett.

Tanácsolta mindazokat, akik szájtátva hallgatták Őt. Hatalma szavával eligazította az eltévelyedetteket. Úgy szólt, ahogy senki nem tudott szólni. Úgy beszélt, mint akinek hatalma van. Sokan felismerték hatalmát és tanácsát, segítségét kérték. Nem utasította vissza őket.

Majd egyszer arról kezdett beszélni, hogy el kell, hogy menjen. Ez szomorúságot okozott azoknak, akik szerették. De ígéretet tett nekik: „nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok, még egy kevés idő…” János 14; 18-19 Még egy kevés idő és eljött az, akiről beszélt: a Vigasztaló. Akiről azt írja az Ige, hogy a tanácsnak Szelleme, az igazságnak Szelleme.

És most, akik Krisztust megismerték, megismerték Őt: az igazság Szellemét, a tanácsnak Szellemét, mert ott lakik náluk: „az igazságnak ama Lelkét (Szellemét): akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.” János 14; 17

És most, amikor ebben a gonosz világban járva, kelve, nehéz helyzetbe kerülsz, kísértésbe kerülsz, a körülmények úgy látod ellened fordultak, és tanácstalanul állsz mindennek kellős közepén, ott van Ő, a tanácsnak Szelleme, ott van a megtestesült Ige benned. Ott van a te szívedben, a te szádban, csak ki kell mondanod, és fel kell, hogy ismerd: Ő azért jött „… hogy veletek maradjon mindörökké.” János 14; 16

„A te bizonyságaid én gyönyörűségem…” Zsoltár 119; 24a

„Mikor pedig eljön majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Szelleme, aki az Atyától származik, az tesz majd rólam bizonyságot.” János 15; 26

Ahogyan Isten Szelleme tesz bizonyságot Jézusról az gyönyörűséges számodra, olvasod a Bibliát és megnyílnak előtted eddig elrejtett titkok, amelyek mégis ott voltak, csak valahogy mégsem értetted. Igazságok, amiket felismersz és ámulsz, hogy életed elrepült melletted tudatlanságban, sötétségben, tanácstalanságban. Most pedig a homály lassan szétfoszlik, a köd felszáll és látható lesz a nagy kép. Tényleg ennyire egyszerű lenne az egész? Hogy lehet, hogy eddig ezt nem tudtam?

Akarsz egy jó tanácsot? Fogadd be a tanácsost! Fogadd be a tanácsnak szellemét, hogy véget érjen a sötétség az életedben, hogy a tudatlanság korszaka leáldozzon és megismerd az igazságot. Ha megismerted pedig, mond el, hogy milyen egyszerű látni:

„De ti is bizonyságot tesztek; mert kezdettől fogva én velem vagytok. ” János 15; 27a

119. Zsoltár 23

„Még ha fejedelmek összeülnek, ellenem beszélnek is; a te szolgád a te rendeléseidről gondolkodik.” Zsoltár 119; 23

Miért ülnének össze a fejedelmek, hogy ellenem beszéljenek? Mit ártottam én nekik? Milyen fejedelmekről van szó? Ilyen kérdéseket tehetünk fel ezzel a verssel kapcsolatosan elsőre.

Hogy ha én egy névtelenségbe burkolózó, semmittevő hívő vagyok, aki eljár közbe gyülekezetbe, meghallgat egy-két prédikációt, igehirdetést és ezzel kimerült a keresztény életem, akkor ez az ige rám nem érvényes. Akkor senki nem fog ellenem beszélni, senki nem fog rólam rosszat mondani a hitem miatt, mert senki nem tudja, miben hiszek. Inkább az az ige érvényes akkor rám, hogy:

„Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában.” Jakab 2; 17

De, ha hiszek Jézus Krisztusban, ha hiszem, hogy Isten Őt feltámasztotta a halálból, ha számmal ezt ki is mondom, nem titkolom el az emberek előtt, akkor már más szelek fújnak. Miért? Mert a hit nem mindenkié, mondja Istennek beszéde, és amikor hitemet megvallom hitetlenek előtt, akkor két dolog történhet: akik hallják, elfogadják, amit mondok, vagy elutasítják. A tapasztalat azt mutatja, meg Isten Igéjéből is azt tudjuk meg, hogy az elutasítás nagyobb mértékű mindig, mint az elfogadás.

Az elutasítás pedig ütközéshez vezet. Világnézetek, teóriák, elméletek, hagyományok, szokások ütköznek azzal az élő hittel, amit megvallunk. Ráadásul a hitünk mögött ott van Isten igazsága, Isten Igéje, ami teljesen ellene mond az emberi földhözragadt gondolkodásmódnak, amely önmagában primitív. Gondolkodásmódunk korlátozott, elménk behatárolható, de: „… a te parancsolatodnak nincs határa.” (Zsoltár 119; 96)

Isten Igéje, korlátozott elménk számára, korlátlan lehetőségeket tud hit által megnyitni. Éppen ezért, akik hit által szert tesznek igeismeretre, azok tovább akarják adni, amit felfedeztek. De, akik megvetik ezt az ismeretet és e világhoz ragaszkodnak, és e világ kínálta rövid ideig tartó örömökhöz, azok ellene állnak és ellene tesznek ez ismeret terjedésének.

Számtalan példa van a Bibliában arra, hogy fejedelmek, vezető pozíciókban lévő emberek gyűltek össze és azok ellen beszéltek, akik Isten szócsövei voltak, akik Istenbe vetett hitüket nem rejtegették és cselekedetük ezt meg is mutatta. De mindezek közül számunkra a legnagyobb példa maga Jézus Krisztus, aki azért jött a földre, hogy az Atya akaratát megcselekedje. Cselekedeteivel és beszédével hamar felhívta magára a figyelmet, holott a cél nem ez volt, és hamar kivívta az akkori fejedelmek haragját, ellenszenvét, irigységét. A végső összegyülekezésen, Kajafás híres mondatával eldöntötték Jézus sorsát, azaz úgy gondolták, hogy eldöntötték, ugyanis az már rég el volt döntve a Mindenható által. így hangzott a mondandó: „Meg sem gondoljátok, hogy jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen.” János 11; 50

Mindeközben Jézus nem azzal foglalkozott, hogy kimossa magát valahogy, vagy félelmében elbujdosson, hanem továbbra is Isten munkája, Isten akarata volt a fontos számára, hogy cselekedje azt, amiért Isten elküldte.

Mindez nagyon nagy tanulság kell legyen számunkra. Mi sem ijedhetünk meg, nem hátrálhatunk meg küldetésünk elől azért, mert „nagy emberek” ellenünk fordulnak, vagy beszélnek.

Akik elfogadták Isten kegyelmét Jézus Krisztusban és hitre jutottak, megvallották hitüket, és ez cselekedetekben megmutatkozott az életükben, azok Jézushoz hasonlóan fognak szembesülni a világ haragjával, ellenszenvével, irigységével. Azok ellen beszélni fognak, tanácskozni fognak, lehet, hogy az életükre törnek, ahogyan az Úrral tették. Hogy most fejedelmek ülnek össze ellened, vagy kisebb pozíciójú emberek, az rajtad múlik. Mennyire adod át az életedet Istennek? Milyen nagy dolgokra szánod el magad Krisztusért? Lásd az apostolok életét, lásd Pál életét és mindazokét, akik századokon át országokat, királyságokat, birodalmakat forgattak fel, mert hittek Istenben és ezt nem rejtették véka alá. Nem ijedtek meg a földi fejedelmektől, mert tudták, hogy Az, Aki őket elhívta sokkal nagyobb náluk, hogy az Ő Igéje az, ami maradandó, és ami megtartja a lelküket. Nekünk is ez kell legyen meggyőződésünk.

„… szelídséggel fogadjátok a beoltott igét, 

amely megtarthatja a ti lelkeiteket.” Jakab 1; 21

119. Zsoltár 22

„Fordítsd el rólam a szidalmat és gyalázatot, mert megőriztem a te bizonyságaidat!” Zsoltár 119; 22

Isten bizonyságtételét az Ő Fiáról az egész Biblia tartalmazza. Aki hisz Isten bizonyságtételében, az találkozik az élő Jézus Krisztussal. Innen kezdve az élete megváltozik, és más irányt vesznek a dolgok.

„Én a te igédet nekik adtam; és a világ gyűlölte őket, mivelhogy nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok.” János 17; 14

Isten beszéde nemcsak egyszerű beszéd. Isten beszédében teremtő erő, alkotó erő, átformáló erő van. Amikor egy ember hisz Istennek, és találkozik az élő Igével, az a teremtő erő, ami benne van, újjáéleszti őt, újra megszüli őt egy szellemi életre. Aki átéli ezt az újjászületést, annak az élete megváltozik. Az értékrendek átrendeződnek benne, a felfogása, világnézete, filozófiája, minden ismerete, tudása átrendeződik benne. Aki találkozik Jézussal, ma is azt kapja Tőle, mint az első tanítványok: Isten Igéjét. De ez miért vált ki gyűlöletet a világból? Pontosan azért, mert Isten beszéde átformál egy másik világ mintájára, amely igazságra és jogosságra épül. Ez Isten országa, ahonnan Jézus is jött és ahová igyekszik minden ember, aki megismerte őt. Isten országának a törvényei pedig ütköznek ennek a világnak a törvényeivel. Ezért aki Isten országának szabályai szerint kezd élni, azt meg fogják vetni, mert ragaszkodik ahhoz az országhoz, világhoz. Az a világ egyébként sokkal jobb, mint ez, sokkal nagyszerűbb ígéretek mutatnak rá.

Isten beszéde az ember életébe behozza a szeretetet, a ragaszkodást Isten fele, Jézus fele, hiszen az igazság megszabadít ennek a világnak földhözragadt állapotától. Megszabadít a reménytelenségtől és új reménységet ad, megszabadít a bizonytalanságtól és biztonságot ad. Ezt a beszédet adta Jézus tanítványainak és ezt adja ma is. Maga Jézus hordozta Isten Igéjét, ő maga volt az Ige, láthatjuk az Ő életéből a buzgóságot, szeretetet Isten iránt és az emberek iránt. Amikor bevonult Jeruzsálembe és bement a templomba, felforgatta az asztalokat, kiűzte az ilyen-olyan árusokat, mert Isten házát nem arra a célra építették. Mert szerette Istent, szerette az Ő házát. (Zsolt 69; 10) Gyalázták ezért Őt.

A mi életünkben is ilyen felfordulást tud hozni az Ige. Az életünk felfordul, kibillen a jól megszokott mederből, folyásból. Hagyományok, szokások vesznek oda, mert értéktelennek tűnnek Isten örökkévaló ígéreteivel szemben. Szüleinktől, őseinktől örökölt hagyományok, tanítások, értékrendek vesztik értéküket szemünkben, amikor Isten csodálatos dolgai tárulnak szemeink, szíveink elé. És ezekről lemondunk, elfordulunk azoktól és minden olyan dologtól, ami nem kedves Isten előtt. Mert Ő lett kedves nekünk és az Ő bizonyságai. És inkább azokat akarjuk megőrizni, megtartani.

„De mindazok is, akik kegyesen (buzgón, szentül) akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.” 2Tim.3; 12

Isten Igéje mássá tesz bennünket és ezt nem tudjuk elrejteni, ha akarjuk sem. Sőt buzgóvá tesz bennünket, hogy szent, azaz Isten számára kedves életet éljünk.

„Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon …” Titusz 2; 11-12

Mivel Isten beszéde, kegyelme, bizonysága szent életre ösztönöz, ez szembefordulást jelent mindazzal, ami a világban van, mindazzal, amit a világ képvisel ma, ezért váltja ki a világ szidalmát, gyalázatát minden ember életvitele, aki megtartja Isten bizonyságait. És a kiáltás: „fordítsd el…” tartalmazza a reményt, hogy hitünk egyszer beteljesedik és minden gonosz cselekedet elnyeri büntetését az által, aki képes a világmindenséget, az univerzumot szavával fenn tartani.

119. Zsoltár 21

„Megdorgálod a kevélyeket; átkozottak, akik elhajolnak parancsolataidtól.” Zsoltár 119; 21

Kevélység = büszkeség, önteltség, önhittség. Emberi tulajdonságok. Rossz emberi tulajdonságok. Ezekkel ellentétben Jézus arra tanít minket, hogy tanuljuk meg az alázatosságot, szelídséget Tőle. Ezek a tulajdonságok vannak Istentől. Ám itt az ige olyan emberekről beszél, akik megismerték Istent és az Ő parancsolatait, majd elhajoltak azoktól. Mitől lesz egy Istent ismerő ember büszke, kevély, önhitt, öntelt? Mert a kevélység és a büszkeség az, ami tévelygésre visz és elhajlít Isten beszédétől, letérít a helyes útról.

„Ezt a parancsolatot adom néked fiam, Timótheus, …, megtartván a hitet és a jó lelkiismeretet, melyet némelyek elvetvén, a hit dolgában hajótörést szenvedtek.” 1Tim. 1; 18-19

„Óh, Timótheus, őrizd meg, ami rád van bízva, elfordulván a szentségtelen üres beszédektől és a hamis nevű ismeretnek ellenvetéseitől; amellyel némelyek kevélykedvén a hit mellől eltévelyedtek. Kegyelem veled! Ámen.” 1Tim. 6; 20-21

Ezekkel az igékkel válaszolt kérdésemre az Úr. Szeretném levezetni a folyamatot.

Az Istent ismerő, azaz keresztény ember, aki valóban megtért és az élete megváltozott, a következőképpen válik kevéllyé és hajlik el Isten parancsolataitól, beszédétől: elveti a hitet és a jó lelkiismeretet, ezért a hit dolgában hajótörést szenved, és ez azért történik, mert odafordul szentségtelen, üres beszédekhez, ezekkel büszkélkedik, hamis ismereteket tesz magáévá és azokat hirdeti, ilyen módon pedig elhajlik Isten beszédétől és ezzel átkot von magára.

Sajnos napjainkban tapasztalható a sok hamis ismeret hirdetése vallásos köpenybe burkolva, Jézus nevét felhasználva, nagy újdonságként kikiáltva olyan emberek részéről, akiknek a jó lelkiismerete már csak emlék, a hit dolgában pedig el vannak tévelyedve. Ezek szentségtelen beszédek és nem Istennek igaz igéi, üres beszédek, amik hangzatosak ugyan, de tartalmuk nincsen. És az emberek vevők erre, mert nem az igazságot hallgatják, hanem azt, amit szeretnének hallani.

Isten igaz beszédei szentek, azaz Istenről szólnak, az Ő szentségéről szólnak, szentségre buzdítanak, tiszta életre igyekeznek ösztönözni, ez az élet pedig lemondásokkal jár, harcokkal jár, áldozatokkal jár és ezt a mai ember nem akarja hallani. Keresztényekről beszélek. (Maradék mindig van).

Akik pedig hirdetik a szentség nélküli beszédeket és ezt önhitt, öntelt állapotban teszik, azok elhajoltak az igazi evangéliumtól, elhajoltak a szent élettől, elhajoltak a tiszta erkölcstől és a hit dolgában, az igazi élő hit dolgában hajótörést szenvedtek. Ezekről mondja az ige, hogy átkozottak. Ma sokan áldott embereknek mondják ezeket és dicsérik őket, hogy milyen szépen beszélnek, meg milyen nagy áldások mások életére, meg stb. De Isten igéje azt mondja, hogy akinek nincs jó lelkiismerete, vagyis aki elvetette magától azt a jó lelkiismeretet, amit Jézus Krisztus vére valamikor megmosott, az átkozott ember. Nem áldott, átkozott. Márpedig az átkozott embertől nem jön áldás, ahogyan a tövisről sem szednek szőlőt és a bojtorjánról sem fügét. (Máté 7; 16). Csak hát a büszkeség nem engedi ezt beismerni, túl nagy már az önteltség, önhittség.

Miért kell nekünk, Krisztust követő embereknek, ragaszkodni az írott igéhez? Miért kell hagyjuk, hogy Isten formáljon bennünket az Ő beszédén keresztül, ha sokszor még fáj is? Miért kell szeressük az igazságot? Hogy ne tévelyegjünk, hogy ne térjünk le a helyes útról, hogy meg tudjunk maradni Krisztusban, hogy üdvösséget szerezzünk Ő általa, hogy jutalmat kapjunk, amikor Ő visszajön, hogy Isten igazi áldásait örökölhessük, hogy ne váljunk átkozottakká.

Szükségünk van Isten kegyelmére, ahhoz, hogy megmeneküljünk. Krisztus megtette, amit tennie kellett ennek érdekében. A mi dolgunk követni Őt, úgy élni, ahogyan Ő élt és tanulni az Ő tiszta, hamisítatlan beszédéből alázatosságot, mert:

„ …, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.” 

1Péter 5; 5

119. Zsoltár 20

„Elfogyatkozik az én lelkem, 

a te ítéleteid után való szüntelen vágyódás miatt.” 

Zsoltár 119; 20

A lélek szó ebben a versben nem az ember szellemét jelenti, hanem magát az ember személyét, egyéniségét, amit Isten lehelete hozott létre, amikor belelehelte azt. Ezzel minden ember rendelkezik, ezzel a személyiséggel és mindenkinél egyedi. Mindannyian lélegző, élő lelkek, egyéniségek, személyiségek vagyunk, de mindenkinél különbözik ez az egyéniség. Mindenkit egyedileg formál Isten az anyja méhében és mindenkinek külön egyéniséget ad. Ez a személyiség három összetevőből áll: értelem, érzelem, akarat. Ezek mindenkinél egyediek. Ezért csodálatos az ember, mint teremtmény. Egy remekmű. Az alkotás az Alkotót dicsőíti. Legalábbis így kellene, hogy legyen.

Amikor a zsoltáros arról beszél, hogy elfogyatkozik a lelke a szüntelen vágyódás miatt, akkor törésről beszél igazából. Megtörik az akarata, az értelme és az érzelmei a vágy súlya alatt, ami Isten törvényei, ítéletei, döntései után hajtja. Ez abban az esetben történik egy embernél, ha felismerte, hogy Ő egy teremtmény és keresni kezdi Teremtőjét. A sátán, az Isten ellensége, kezet tett a teremtményre, amely az Úr képét hordozza és elhitette vele, hogy Ő nem is teremtmény, hanem Ő isten. Hogy azt tehet, amit akar, hogy azt érezhet, amit akar, hogy úgy gondolkozhat, ahogyan akar.

Ezt a hazugságot az egész világon elterjesztette és ezért az ember azt hiszi, hogy valóban úgy van. Ha Istenről hall és a Bibliáról, meg Isten törvényeiről, akkor abban rosszat lát, mert korlátokat lát, megszorításokat lát, tiltásokat lát. Abban az illúzióban ringassa őt az ördög, hogy szabad ember, de nem veszi észre, hogy akarata ellenére tesz rossz dolgokat, nem veszi észre, hogy érzelmei manipulálva vannak a világ által és a körülötte levő emberek által, nem veszi észre, hogy értelme, gondolkodásmódja csak gonoszra képes.

De, aki felismerte, hogy lelke, egyénisége, személyisége valami többre van teremtve, az keresni kezd. Aki felismeri akarata gyengeségét a gonosszal szemben, az elkezd vágyni az igazság után. Mert hát Isten a keze nyomát ott hagyta az ember személyiségén, ezért van egy vágy alapjában, az emberben, noha sokszor nem tudja, mire vágyik.

„Boldogok a lelki (szellemi) szegények: mert övék a mennyek országa.” 

„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.” 

Máté 5; 3.6

A lélek a szellem nélkül szegény. A szellemi szegények olyan személyek, akik felismerték, hogy híjával vannak Isten dicsőségének, hiányzik belőlük valami, ami után vágyik szívük. Amikor az embernek elege lesz ebből a látható világból, ami körülveszi, a sok igazságtalanságból, nyomorúságból és hallgatni kezd arra a belső hangra, ami azt súgja, hogy van valami több, akkor elkezdi felismerni szegénységét, meg e világ szegénységét, és egyre jobban ráhangolódik a vágyra, ami hajtani kezdi a keresésben Isten után. Az ilyeneknek adatik egy másik útirány, egy másik ország felé vezető út: „… övék a mennyek országa.”

Az ilyeneknek adatik Krisztus, aki maga az igazság, és Ő megelégíti a vágyakat, a szív vágyódását betölti, az embert szerelembe ejti és magához vonzza. Ez egy csodálatos változást hoz az ember életében, úgy is mondhatnám: egy törést. Megtörik a gonosz hatalma az emberi értelem, érzelem, akarat fölött, felszabadul az emberi lélek, személyiség Isten imádatára, rátalál élete értelmére, megtalálja vágyának célját: Jézus Krisztust.

A vágy beteljesül, és a lélek felszabadul, újraéled a Szellem által és meggazdagodik, többé már nem szegény, mert megnyeri Krisztus ismeretének gazdagságát, az örök élet, üdvösség tudatának bizonyosságát és igazán élni kezd. Az ember, életre kel, és ezt nem akarja, hogy elmúljon, hogy véget érjen. A folytonosságot Isten biztosítja az Ő döntései, beszédei, ítéletei által. A vágyat az Ő Szelleme táplálja bennünk. Nekünk pedig meg kell törjön a vágy súlya alatt az akaratunk, értelmünk, érzelmeink, hogy alá tudjuk rendelni azokat Neki.

119 Zsoltár 19

„Jövevény vagyok e földön, ne rejtsd el tőlem a te parancsolataidat.” Zsoltár 119; 19

Gyermekkoromban sokszor bámultam a nagy fehér felhőtömegeket, ahogyan felhalmozódva hatalmas hegyekként tornyosultak a tiszta kék égen és egy belső vágy tört fel mindig bennem, hogy ott legyek a felhőkön, vagy azokon túl. Valamiféle vonzást éreztem egy láthatatlan országból, ami a felhők mögött rejtőzködött, szerettem volna repülni és megérinteni azt a láthatatlant, mert éreztem lelkemben, hogy az valami sokkal jobb, mint itt lenn. El kell mondjam, hogy ez a vágyam beteljesült, az űr, amit éreztem akkor lelkemben betelt. Hogyan? Megismerkedtem annak a láthatatlan országnak, birodalomnak a Királyával és Ő betöltötte a szívemet, megelégítette vágyamat és ígéretet adott, hogy testemben is ott lehetek majd. Most már tudom, hogy itt a földön csak átmenendőben vagyok, az igazi hazám máshol van.

„Mert a mi országunk mennyekben van, 

honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk;…”

Filippi 3; 20

Amikor gondolkodni kezdtem ezen az igén (119;19), nem értettem, hogyan kapcsolódik a két része a mondatnak. Hogy jövevény vagyok a földön, azt már tudom, akárcsak Ábrahám, Izsák és Jákób tudták. Sőt Dávid többször kijelenti magáról és népéről, hogy jövevények a földön. Ezek az emberek ismereték Istent, ismerték ígéreteit és hittek Benne, hitték, hogy földi életük vége tulajdonképpen a Vele való találkozást jelenti, az igazi otthonukba való jutást jelenti. Ezért nem is rendezkedtek be ezen a földön, nem földi városokat kerestek otthonuknak. Pál apostol ugyanezt az igazságot fogalmazza meg a Szent Szellem által. Én is tudom, hogy már nem ez a föld az én otthonom, hanem ahol az én Uram van, az az igazi hazám. Mindazok, akik átélik, Jézussal való találkozásukat rádöbbennek, hogy nem ide tartoznak, ahogyan az Úr mondta: „nem ebből a világból valók…”(János 17; 14)

De hogy jön ide az, hogy: „… ne rejtsd el tőlem a te parancsolataidat?” Egy másik igét idéznék:

„Azért mivelhogy mindenkor bízunk és tudjuk, 

hogy e testben lakván, távol vagyunk az Úrtól.”

2Korinthus 5; 6

Amikor az űrállomásról fellövik az űrhajót és az kirepül a világűrbe a legénységgel a fedélzeten, hirtelen maga van csak a nagy feketeség közepén megannyi villogó égitesttel körülvéve. Merre menjen, hova forduljon, milyen koordináták kellenek, hogy elérje célját és visszataláljon az űrállomásra? A segítség természetesen az űrállomásról jön, mégpedig parancsolatok, utasítások formájában. Mivel távol vannak egymástól, az űrállomás és az űrhajó a legénységgel, szükség van a küldetés sikere érdekében, hogy az űrállomás irányítsa az űrhajó legénységét. Az űrben való tartózkodás csak ideiglenes, egy bizonyos céllal történik, és mikor befejezte küldetését az űrhajó, visszatér az űrállomásra, ahonnan elindult. De visszatérni csak a parancsok által, utasítások által tud. Csak így találja meg az utat haza.

Mi is ugyanígy. Isten teremtett bennünket és küldött a földre céllal, küldetéssel. Akik elfogadtuk ezt a valóságot hittel, azok tudjuk, hogy szükségünk van az Ő parancsaira, utasításaira, hogy hazataláljunk, mert az igazi hazánk nem itt van. Itt csak ideiglenesen tartózkodunk, hogy küldetésünket véghezvigyük. Szükségünk van Isten igéjére, beszédére, igazgatására, vezetésére ahhoz, hogy ezt megtehessük és arra, hogy ne tévedjünk el a hazafelé vezető úton. Ezért hangzik el a kérés: „… ne rejts el tőlem a te parancsolataidat.” De ez csak annak a szájából hangozhat el, aki felismerte elveszettségét, mert nem találta a kiutat a nyomorúságból, és ráébredt igazi küldetésére Krisztusban, ráébredt, hogy a haza vezető úthoz eligazításra van szüksége, és ez az eligazítás csak Istentől van, az Ő parancsolatai által. A visszatérés Istenhez tehát csak az Ő Igéjén keresztül lehetséges, aki nem más, mint a testté lett Ige: Jézus Krisztus.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet; 

senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.”

János 14; 6

119. Zsoltár 18

„Nyisd meg az én szemeimet, 

hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát.” Zsoltár 119; 18

Ehhez az igevershez csatolnék egy újszövetségi igét, amely így szól Jézus szájából:

„Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; 

ámde azt mondjátok, hogy látunk: 

azért a ti bűnötök megmarad.” 

János 9; 41

Ezt a mondatot Jézus a farizeusoknak mondta, akik kidobták maguk közül azt az embert, akit Jézus meggyógyított vakságából. Azt gondolom, hogy a mai keresztények nagy százaléka farizeussá vált, akik azt mondják, hogy látnak, holott igazából vakok. Olyan sokat hallani, hogy az egyik ezt látta, a másik azt látja, a harmadik meg más látásokról beszél, de semmi eredménye ezeknek a nagy látásoknak, a gyümölcsök mást mutatnak és az igazság nem több az elméletnél, messze elhagyván maga mögött a cselekedeteket.

Korunk kereszténységének ugyanaz a nagy betegsége, mint Jézus földön járásakor. A vakok azt mondják, hogy ők látók, nem kell nekik ehhez különösen Jézus, vagy Isten, vagy Isten Igéje. Mellőzik az írott Igét, törvényeket hoznak, mellébeszélnek Isten Igéjének, nagyokat mondanak, emberektől dicsőséget várnak, a feddést nem tudják elszenvedni, az igazságtól megsértődnek. És kidobják ma is maguk közül azokat, akiket Jézus valódi látással ajándékoz meg.

Mert mire nyitja meg az Úr az ember szemét? Az Ige szerint az Ő törvényének, utasításának, tanításának felfedezésére, amelyben csodák, bölcsességek, igazságok vannak elrejtve az emberi szem, szív elől. De aki tudja, hogy magától nem képes ezeket meglátni, aki tudja azt, hogy Jézus az, aki megnyitja a vakok szemeit, az Hozzá kiált, az felismeri, hogy Jézus nélkül nem láthatna, nélküle nem láthatná, nem szemlélhetné Isten beszédének csodálatos voltát.

Mindaz, aki felfuvalkodik szívében, lassan elveszti látását, amit valamikor kapott az Úrtól. Mindezek ellenére azt mondja, hogy lát, ezért bűne megmarad. Mert akinek nem több az igazsága, mint a farizeusoké, az nem mehet be Istennek országába. (Máté 5; 20)

A vakon született ember meggyógyításának történetében mindnyájan felfedezhetjük magunkat, akár a meggyógyított vak személyében, akár a „megigazult”, felfuvalkodott farizeusok személyében. Azt mindenképp láthatjuk, hogy Jézus melyik oldalán áll.

Ez az igevers (119; 18) hasonlít a jerikói vak, vakok kiáltásához. „Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!” – hangzott el a kiáltás a kétségbeesett torokból, torkokból, amikor az Úr ott ment el. „Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?” – kérdezte az Úr. „Mester, hogy lássak.” – szólt a vak.

Mindannyian vakok voltunk, akik kiáltottunk a Mesterhez: „Könyörülj rajtam, Uram, Jézus!” És Ő megkönyörült. Megnyitotta szemeinket, hogy lássuk az Ő csodálatos dolgait. Hogy lássuk a körülöttünk levő igazi világot, amit Ő teremtett, amely az Ő szavára áll fenn, amely magában rejti minden porcikáját Istennek, az Ő bölcsességét, kreativitását. Megnyitotta szemeink előtt az Ő beszédét, amelyet láthatunk, hallhatunk. Ez számunkra sohasem szabad természetessé váljon. Ahogyan a meggyógyított vak szívében is feltört az imádat forrása, bennünk sem lehet más reakció. Soha nem tulajdoníthatjuk magunknak a látásunkat, soha nem láthatunk mást, mint amit Isten ad látnunk, soha nem szabad azt gondolnunk, hogy képesek vagyunk a látásra, mert ez bűn lenne az életünkben, ami megmaradna és kárhozatra vinne minket.

Szükség van ma arra, hogy Isten népe visszatérjen a gyökérhez, amelyből az igazi nedű árad, ahonnan az élet forrása fakad, ahonnan a látás származik és így kiáltson fel: „Uram, Jézus, nyisd meg az én szemeimet, hogy csodáljam a te igédnek csodálatos igazságait, bölcsességét, szépségét.”

Ha megnyílt a te szemed, Ő ott van előtted és megkérdezi tőled: „Hiszel-e te az Isten Fiában?”

„Ki az Uram, hogy higgyek benne?” – tedd fel a kérdést neki! Ő válaszolni fog: „Láttad is őt, és aki beszél veled, az az.” Te pedig kifakadsz és sírva ismered fel azt, aki érted meghalt, hogy te élhess, és könnyek között rebeged: „Hiszek, Uram.” És imádod Őt. (János 9; 34-38)

119. Zsoltár 17

„Tégy jól a te szolgáddal, hogy éljek és megtartsam a te beszédedet.” 

Zsoltár 119; 17

Fontos észrevennünk ebben a kiáltásban, hogy az ember nem önző szándékból kéri az életet Istentől, hanem céllal, mégpedig azzal a céllal, amire Isten teremtett bennünket, embereket: hogy az Ő beszédeit megtartsuk. Az Ő beszédeinek megtartása a megőrzésében áll.

Először is fel kell ismernünk azt a tényt, hogy Isten nélkül nem vagyunk képesek helyesen cselekedni, élni. Nem vagyunk képesek tiszta, erkölcsös életet élni. Ez a képesség meghalt az emberben, amikor hallgatott felesége szavára az Éden kertben és evett a tiltott fa gyümölcséből. Ma minden ember ezt csinálja. Kóstolgatja a tiltott gyümölcsöket, mert a gonosz ma is azzal eteti az embereket. „A tiltott gyümölcs édesebb” – súgja a fülükbe, ahogyan Évával tette. És az emberek szeretik a tiltott gyümölcsöket, és habzsolják, de a vége keserű és fájdalmas, csak ezt nem árulja el az, aki az ember elpusztítására törekszik, vagyis a sátán.

Ahogyan az első emberpár számára sem volt kellemes learatni engedetlenségük gyümölcsét, így az emberek is keserves kínok között élik meg, amikor bajba kerülnek. Szétmegy a családjuk és csodálkoznak, pedig amikor paráználkodtak akkor ez nem fordult meg a fejükben, eltulajdonítanak dolgokat, amik nem az övék és csodálkoznak, ha lecsukják őket, pedig amikor megtették, akkor nem fordult meg a fejükben.

Alapvető természetünkből kifolyólag nem vagyunk képesek jóra, nem vagyunk képesek betölteni Isteni rendeltetésünket, éspedig azt, hogy Neki engedelmeskedjünk, az Ő beszéde szerint éljünk, és azt megőrizzük, hogy átadhassuk a körülöttünk lévőknek és a jövő nemzedéknek. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, Isten be kell avatkozzon az életünkbe és kell segítsen nekünk. Jól kell tegyen velünk, ahogyan az ige mondja. Meg kell ajándékozzon bennünket azzal az élettel, amelyre születtünk. Az új élettel. Ez az új élet az Ő Fiában, Jézus Krisztusban van.

 Isten a hozzánk való jóságát abban mutatta meg nekünk, pogányoknak, hogy az Ő egyszülött Fiát adta értünk. Az Ő Fia pedig szeretetből, irántunk, bűnösök iránti szeretetből, hagyta magát megfeszíttetni, hogy kibékülhessünk Istennel, aki fiaivá fogadott bennünket. Befogadott a nagy mennyei családba minket, akik elfogadtuk Fia áldozatát, hogy velünk legyen, hogy elmondhassa az Ő csodálatos beszédeit nekünk.

Az Ő beszédei jelentik az életben maradást számunkra. Nem a kenyér, ahogyan sokan ma gondolják. Az igazi élethez szükség van Isten beszédére, igéjére. Számunkra Jézus Krisztus a testté lett ige. Ő az élet, az igazi élet. Ha megismertük Őt az még mindig nem elég. Még többre vágyik az, aki megismerte Őt. Arra, hogy megtartsa Őt, hogy megőrizze Őt, hogy vigyázzon Rá, hogy továbbadja sértetlenül másoknak, a körülötte lévőknek, családjának, fiainak, gyerekeinek.

Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, ahogyan elmélkedtem ezen az igeversen:

     Azért kéri az ember, a megváltott ember, Istentől a jóságát, cselekvő jóságát, hogy élhessen új életet Vele, közösségben lehessen Vele, az Ő jelenlétében lehessen, de mindezt nem önző okból, hogy neki jó legyen, hanem hogy vigyázni tudjon arra a kincsre, amit Istentől kapott, és meg tudja őrizni mások számára. Ami bennem nagyon zakatol az a jövő nemzedék. Hogy Isten beszédének megőrizve tisztaságát, sértetlenségét, szépségét, tovább tudjuk adni azoknak, akik most kóstolgatják az élet gyümölcseit, akik még ez után döntik el, hogy számukra mi is igazán a fontos, milyen életet szeretnének élni itt a földön. Gyermekeinkről beszélek, meg azokról, akik ezután nőnek fel.

„Tégy jól a te szolgáddal…” – ez a kiáltás olyan ember szájából hangzik el, aki Isten szolgájának mondja magát. Minden embernek, aki azt mondja magáról, hogy Isten szolgája, annak szíve ügye Isten beszédének megőrzése mások számára, megtartása, cselekvése. Ez szolgai elhívásunknak lényege. Ezt pedig Istennel az oldalunkon tudjuk tenni, Jézus Krisztus kegyelmében és a Szent Szellemmel közösségében.

„Boldogok azok a szolgák, kiket az Úr, mikor haza megy, vigyázva talál: bizony mondom néktek, hogy felövezvén magát, leülteti azokat, és előjövén, szolgál nékik.” Lukács 12; 37

119. Zsoltár 16

„Gyönyörködöm a te rendeléseidben; a te beszédedről nem feledkezem el.” Zsoltár 119; 16

Minden szavát kielemezve és lebontva az eredeti szövegből ennek az igeversnek, megpróbálok egy szabad fordítást alkotni, hogy érthetővé tegyem még jobban a mondanivalót. Mély értelmet szánt Isten minden igéjének, ahogyan ennek is:

„Gyönyörködöm a te törvényedben, rendeleteidben, előírásaidban, szokásaidban, a számomra kijelölt részben, a számomra előírt feladataidban, munkádban, amit rám bíztál. Felvidít, hogy szabtál időt nekem, kijelöltél időt, amit nekem szántál és ezért nem hagyom figyelmen kívül és nem hagyom feledésbe merülni azokat a beszédeket, amiket nekem mondtál, amelyeket kinyilatkoztattál számomra, hogy teljesítsem azokat, hiszen ígéretek azok számomra, a te jó döntéseid azok az én életem fölött.”

Isten elrendelt dolgokat a világmindenség működésének rendjében, lefektetett törvényszerűségeket, amik által működik minden. Ugyanígy minden ember életére tervet szabott rá, időt adott mindenkinek arra, hogy felébredjen nemes feladatára, isteni küldetésére és felismerje kinyilatkoztatását Krisztusban. Akik ráeszmélnek, az Ő kegyelméből esendőségükre, és feléje fordulnak, azok számára számtalan ígéret vár Isten részéről. Akiknek Krisztus elveszi a leplet a szemükről azok meglátják Őt és akarnak Vele lenni, neki akarnak élni, nekik szabott idejüket oda akarják adni Neki.

 Isten szól minden emberhez. Hívja az embert, hogy el tudja küldeni. Érdekes, nem? Miért hívja, ha el akarja küldeni? Azért hívja, hogy Vele legyen. Azért küldi el, hogy megoszthassa önmagát minél több emberrel azokon keresztül, akik Vele voltak és vannak. Jézus ezt tette a tanítványokkal. Elhívta őket, hogy Vele legyenek, majd elküldte, hogy azt a közösséget megosszák másokkal. És a tanítványok mentek és megemlékeztek Uruk beszédéről és cselekedték azt.

Az ember természetéből fakadóan felejt. De mivel Isten teremtett bennünket, Ő ezt is tudja. Hát nem csodálatos Isten? Küldött Valakit, aki eszünkbe juttatja az Ő beszédeit. Ez a Valaki Isten kedves Szelleme, az Igazság Szelleme, az erőnek, szeretetnek, józanságnak Szelleme, a fiúságnak Szelleme, Isten Fiának Szelleme, aki által Atyánknak szólíthatjuk Istent és Úrnak Jézust. Ő segít nekünk, hogy ne feledkezzünk meg Isten kijelentéseiről, beszédeiről, ne felejtsük el, hogy milyen nemes feladatunk van.

Isten feladatai csak akkor fognak örömet szerezni számunkra, ha megcselekedjük azokat. Amikor az Úr Jézus tanítványai visszatértek küldetésükből, örömmel tértek vissza.

„Visszatért pedig a hetven tanítvány örömmel,…” Lukács 10; 17

Megcselekedték Isten beszédét, küldetésüket teljesítették, feladatukat végrehajtották és ez örömet szerzett nekik, mert Isten nem hagyta magukra, velük munkálkodott. Ezért nem csak ők voltak, akik örültek.

„Azon órában örvendezett Jézus lelkében,…” Lukács 10; 21

Gyönyörködni akarunk Isten rendeléseiben? Akkor ne feledkezzünk meg azokról a beszédekről, amiket nekünk mondott, hogy megcselekedjük azokat. Ezzel örömet szerzünk Neki is. És ha végezzük ránk bízott feladatait, megengedi, hogy meglássuk a gyümölcsöket és részesüljünk azokból.

„Boldog szemek, amelyek látják azokat, amelyeket ti láttok.” Lukács 10; 23

119. Zsoltár 15

„A te határozataidról gondolkodom, és a te ösvényeidre nézek.” 

Zsoltár 119; 15

Egy nagyon fontos igazság van elrejtve ebben az igeversben. Meghatározó minden hívő keresztény ember számára. Az életünkről van szó. Sorsunkról van szó. Jövőnkről van szó.

Kinek az ösvényein járunk? A világ kínálta ösvényen? A magunk ösvényein? Vagy az Isten kínálta ösvényen?

Az életmódunkat, életvitelünket, beszédeinket, cselekedeteinket a gondolataink, gondolkodásmódunk határozzák meg. Ezt fontos megjegyeznünk. Ezt látjuk ebben az igeversben is. Ahhoz, hogy az Isten által kijelölt ösvényen járjunk, az Ő előírásaira, törvényeire, beszédeire, lefektetett alapigazságaira kell figyelnünk és azokat kell betartanunk.

Ahhoz pedig, hogy betartsuk Isten parancsait, meg kell ismernünk azokat. Ahhoz pedig, hogy megismerjük azokat, olvasnunk kell, el kell fogadnunk, és gondolkodnunk kell róla, elmélkednünk kell róla. Sőt a „gondolkodom” szó jelentései között megtaláljuk a „beszél, szól, énekel” szavakat is. Nem elég csak gondolkodnunk, elmélkednünk Isten igéjéről, beszélnünk kell róla, énekelnünk kell róla. Ezt pedig teszik is azok, akik befogadták Isten csodálatos beszédét a szívükbe és ragaszkodnak hozzá.

A második része a versnek következménye az első résznek. Ha Isten beszédén gondolkodunk, elmélkedünk, parancsolatait, tanácsait, bizonyságait forgatjuk szívünkben, akkor ezek a gondolatok meg fogják határozni cselekedeteinket, meg fogják határozni életvitelünket, életmódunkat, befolyásolják sorsunkat.

Sokan hisznek a sorsban és rábízzák életüket a sorsra. Ilyen nincs. Isten határozta meg az életünket, sorsunkat és Ő kínálja fel nekünk, hogy az általa elkészített sorsban járjunk, hogy a végén Vele lehessünk és élvezzük az örökkévaló boldogságot, békességet és igazságot.

Ha pedig figyelünk az Ő beszédeire, akkor egy nagyszerű sorsot szánt nekünk Isten, amelyben meg tudja dicsőíteni az Ő Fiának nevét, Jézus Krisztusnak nevét.

Emlékeztetek minden olvasót a 6. versre, amely így szólt: „akkor nem szégyenülnék meg, ha figyelnék minden parancsolatodra”. A „figyelnék” szó itt ugyanaz, mint a fenti igében a „nézek”. Ott a parancsolatra kellett figyelni, itt az ösvényre kell nézni, figyelni. Itt azt mondja nekünk Isten, hogy figyeljünk arra az életmódra, életvitelre, amit Ő kínál nekünk, mert az az üdvösségünket, megmenekülésünket, jólétünket, békességünket, gyógyulásunkat, örök életünket jelenti. Miért sorolom fel mindezeket, holott nem ír itt ezekről az ige? Még egy csodálatos kapocsra hívnám fel a figyelmet:

„Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada.” 4Mózes 21; 9

A „feltekinte” szó itt ugyanaz, mint a most tárgyalt igénkben a „nézek” szó. A rézkígyóra néztek, akiket megmart a kígyó és meggyógyultak, életben maradtak. Akik nem néztek fel a rézkígyóra, meghaltak. Tudjuk azt, hogy a rézkígyó Jézus előképe az Ószövetségben. Maga Jézus mondja, hogy Őt is úgy emelik fel, mint a rézkígyót, és valaki hisz Ő benne, nem vesz el, hanem örök élete lesz. (János 3; 14-15)

Tehát azt látjuk, hogy Isten Fia a lényeg, bármerre nézünk a Bibliában. Ő rá kell néznünk, Ő rá kell figyelnünk, Benne kell hinnünk, Ő kell legyen előttünk, mint példakép, az Ő cselekedetei számunkra az útmutató cselekedetek, amiket tennünk kell, ezek azok, amiken gondolkodnunk kell. És mindezt azért, hogy ne vesszünk el, ne szégyenüljünk meg, ne legyünk ide-oda hányva a gonosztól, hanem győztesek legyünk Krisztusban. Az ösvény, amin Ő járt előttünk, számunkra az ÉLET ösvénye, a boldogság, békesség, szabadság, igazság ösvénye. Erre kell odafigyelnünk.

„Akik Ő (Jézus Krisztus) reá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.”

Zsoltár 34; 6

119. Zsoltár 14.2

„Inkább gyönyörködöm a te bizonyságaidnak útjában, mint minden gazdagságban." Zsoltár 119; 14

„De a melyek nékem egykor nyereségek voltak,

azokat a Krisztusért kárnak ítéltem.

Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent

az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt:

a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek,

hogy a Krisztust megnyerjem, és találtassam Ő benne…” 

Filippi 3; 7-8

Örvendezek, gyönyörködöm, öröm tölt el minden egyes alkalommal, amikor újból felfedezek egy kis részt abból az ismeretből, országból, királyságból, amelynek Királya az én Királyom, amelynek Ura az én Uram. Keresem Őt, keresem és kutatom az Ő országát, királyságát, igazságát, hogy minél inkább megismerjem Őt, a Végtelent, a Halhatatlant, a Magasságost, a Fenségest, a Csodálatost, a Hatalmast, az Örökkévalót, a Jót, a Kegyelmest, az Irgalmast, a Szépet, a Gyönyörűt.

„Fölbuzog szívem szép beszédre.

Mondom: művem a Királynak szól.

Nyelvem gyors írónak tolla.

Szebb, szebb vagy az ember fiainál,

Kedvesség ömledez ajkaidon,

Azért áldott meg az Isten örökké.”

Zsoltár 45; 2-3

Minden vágyam Ő, a Király. Vágyódom utána, mint ifjú menyasszony vágyódik hőn szeretett vőlegénye után, sóvárgok kedves beszéde után, szomjas a lelkem az Ő jelenlétéért, kívánkozom hozzá, vele lenni, Ő Benne találtatni szeretnék, ó de mennyire.

Mit ér ez a mulandó világ, elmúló ragyogása egyik napról másikra lesz semmivé. Szemeimmel látom nap, mint nap az elmúlást, a halált, a reménytelenséget, a szomorúságot, a bizonytalanságot, a könnyeket, a fájdalom könnyeit. Mit tud nyújtani ez a világ, ami örökké tartana? Mivel tudná táplálni a hitet, milyen hitet tudna nyújtani, ami örökkévaló dolgokra mutathatna? Nincs semmi ebben a látható világban, ami ne múlna el. De mindezt nem fedeztem fel mindaddig, amíg meg nem találtam a szántóföldet a benne rejlő kinccsel. Az örökkévaló kinccsel. Összehasonlítottam a körülöttem levő múlandót azzal, amit találtam. Az örökkévaló mellett döntöttem.

Az én Királyom örökkévaló, az Ő királysága örökkévaló, ott igazságosság van:

„Trónod, oh Isten örökkévaló;

Igazságnak pálcája a te királyságodnak pálcája.”

Zsoltár 45; 7

Felfedeztem az igazságot. Jézus Krisztus az igazság. Ragaszkodom igazságomhoz. Mert habár nekem nincs igazságom, Ő lett az én igazságom és én lettem Isten igazsága Őbenne. Ha kiderülne, hogy nem Ő az igazság én akkor sem hagynám el Őt, mert Ő valóságos dolgokat tett az életemben. Megmentett a pusztulástól, a haláltól, a hitetlenségtől, a reménytelenségtől, a bizonytalanságtól, a szomorúságtól és én gyönyörködöm Benne, mert Ő, mert Ő, mert csak Ő… Ő a nagy Ő. Minden gazdagságom, minden kincsem Ő.

„Hadd hirdessem a te nevedet (Jézus nevét) nemzedékről nemzedékre;

Örökkön örökké dicsérnek majd téged a népek!” Zsoltár 45; 18

119. Zsoltár 14

„Inkább gyönyörködöm a te bizonyságaidnak útjában, mint minden gazdagságban.” Zsoltár 119; 14

Mielőtt magyarázatot fűznék ehhez az igevershez, szeretnék három másik fordítást idézni, hogy jobban megértsük a mondanivalóját.

„Bizonyságaid útjának úgy örülök, mint bármely gazdagságnak.”

Kecskeméthy István fordítása

„Örvendezek a te szabályaid által előírt életstílusnak, mintha mindenféle gazdagságban lenne részem.”

NET Bible angol nyelvű fordítás

„Mikor tanításaidat követem olyan öröm tölt el, mintha minden kincsnek, gazdagságnak birtokában lennék.”

Dumitru Cornilescu román nyelvű fordítás

Károli féle revideált fordításunk szembeállítja a két dolgot: Isten bizonyságainak útját és a gazdagságot. A másik három fordítás hasonlítja a gazdagságot Isten beszédének útjához. Az eredeti szöveghez a három általam betett fordítás áll közelebb. Nem mindegy, hogy inkább egyiknek örülünk, mint a másiknak, vagy úgy örülünk egyiknek, mintha a másik birtokában lennénk.

Úgy látom, hogy Isten igéje szemléltetni akarja velünk e világ értékrendje szerint Isten bizonyságainak, Isten útjának nagyságát, csodálatos voltát, ugyanakkor a szembeállítás sem elvetendő, mert ebben jobban örvendezünk, mint a világi gazdagságban.

A lényege ennek a versnek, hogy aki megtalálta Istent és az Ő útjára lépett, annak minden kincset megér mindaz, amit átélt Istennel, mindaz, amit Istentől kapott és kap. A Krisztust követő embernek más értékrend uralkodik az életében, mint egy világi, hitetlen ember életében. Az egyiknek az anyagi gazdagság a kincs, az érték, míg a másiknak Isten útjai, beszédei jelentik a kincset, a gazdagságot.

Jézus példázata méltón illik ide:

„Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, a melyet megtalálván az ember, elrejté azt; és a felett való örömében elmegy és eladván mindenét a mije van, megveszi azt a szántóföldet.” Máté 13; 44

Az az ember, aki Isten bizonyságtételét elfogadta, hasonló ehhez az emberhez, aki megtalálta A KINCS–et. Isten bizonyságot tesz ma is a KINCS–ről, az egyetlen értékről, ami számára a legtöbbet jelentette és jelenti ma is. Ez a KINCS az Ő Fia, Jézus.

Mindenki, aki Őt megtalálja, kincset talál. Ebben a felfedezésben öröm van. Ebben a lehetőségben egy egész ország, királyság van elrejtve, egy új világ van benne elrejtve, ami átrendezi az ember életét. Aki megtalálja, egy új dimenziót talál, ami szíve, lelke, szelleme elé tárul, amiért megéri mindent feladni, amiért megéri élni, küszködni, szenvedni, tűrni, várni.

Egy egész birodalom vár felfedezésre az által, aki keresi azt és megtalálja. Jézus Krisztusban van elrejtve minden, ami szükség az embernek az örök élethez. A jelenvaló és jövendő élet titka Ő benne van, aki ezt megtalálja, az kész feladni e világ kínálta csillogást, gazdagságot, anyagi javakért való hajszát, csakhogy részese lehessen a KINCS–nek, csakhogy megnyerhesse azt.

„De a melyek nékem egykor nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. 

Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem, és találtassam Ő benne…” 

Filippi 3; 7-8

119. Zsoltár 13

„Ajkaimmal hirdetem a te szádnak minden ítéletét.” Zsoltár 119; 13

Ajkaimat teremtette Isten a beszédre. Isten adta a beszéd ajándékát. Szavakat adott, hogy mondatokat tudjak formálni belőlük. Szellemével együtt belém lehelte az érzelmeket, amelyek a szavak hátterében állnak, amelyekből fakadnak szavaim, beszédeim. Az Ő igéjét adta, hogy általuk érzelmeim, indulataim, tapasztalataim megfogalmazódhassanak bennem. Lehetőséget adott, hogy ezeket kimondjam a szájammal, beszédeimmel, szavaimmal. Megtanított arra, hogy milyen Ő, mi a célja az életemnek, hogy mi az Ő akarata velem. Beszélt hozzám. Ez a beszéd felkavart, megzavart, összezavart, majd helyreállított, megtisztított, kitisztult elmém előtt, szívembe hatolt, átjárt, vezetett, utat mutatott, világossággá vált általa minden.

Isten megítélt engem. Bűnösnek talált. Szembesített engem ezzel. Nem esett jól. Sőt, fájt. Elfordítottam szemeimet, füleimet. Mégis, olyan szeretettel tette mindezt, hogy kénytelen voltam visszafordulni hozzá. Testem nem akarta, de belül valami azt súgta, hogy ez a helyes út. Akartam, hogy ott legyen velem, már nem bántam, ha ítél, csak legyen ott velem, magam mellet tudjam. Erre Ő sokkal többet adott. Elvette bűnömet, megbocsájtott, helyébe békességet adott, megvigasztalt. Belém költözött. Nem mellém adta magát, bennem vett lakozást. Szükséges volt az ítélet? Igen, határozottan igen. Ma is szükséges? Igen, határozottan igen.

Ő olyan jó. Kezembe adta a döntés lehetőségét. Az ítélet lehetőségét. Megítélem magam, de hogyan? Ehhez adta az Ő beszédét. Segítségül pedig az Ő Szellemét, aki által bennem lakik. Az Ő beszéde lámpás. Ez az életút hosszan kanyarog hegyek, völgyek között, mégis hamar végigjárjuk, de Ő azt akarja, hogy többé ne tapogatózzunk, többé ne lapuljunk a sötétségben. Rá akar világítani hitvány életünkre és jobbá akarja azt tenni, aminek Ő is részese lehet, akar lenni. Persze, ha mi is akarjuk. Én nem akartam, de mégis meggyőzött. Mert Ő olyan jó.

Jók az Ő ítéletei? Teszed fel a kérdést, te, aki még nem estél át rajta. Igen, mondom én, jók. Ma még jók, amíg e földön élsz, amíg föl tudsz kelni, amíg hallhatod az Ő hangját, addig még jó. Tudod testedben, hogy nem lesz kellemes, de belül valami azt mondja, hogy ez a helyes út. Fogadd el az Ő igazságosságát, igazságát, jogos ítéletét életed fölött. Csak bűnös emberek voltunk, kiket „anyánk vétekben fogant”. Nem voltunk méltók, hogy Valaki meghaljon helyettünk. Valaki hagyta, hogy elítéljék azért, hogy én és te AZT az ítéletet elkerüljük. Most még MÁS az ítélet. Most még életre lehetsz ítélve, ha te is úgy akarod.

Hadd mondjam el ajkaimmal, hogy jók az Ő ítéletei, hadd beszéljek hozzátok most, akik hallgatjátok szavaimat. Ez az én osztályos részem, hogy beszéljek Róla. Arról a Valakiről, aki megtette azt, amit soha senki nem lett volna képes. Ő Jézus, Ő Isten Fia, Ő csodálatos tanácsos, Ő erős Isten, Ő örökkévalóság Atyja, Ő békesség fejedelme, Ő királyok Királya, Ő uraknak Ura. Ő eljött értem és érted, hogy itt a földön részesülhessünk kegyelmének ítéletében és ne kelljen az utolsó napon előtte álljunk, hanem az Ő oldalán lehessünk. Mert Ő ítélni fog élőket és holtakat ez biztos. Ahogyan itt járt, vállalta a halált, az ítéletet – emberét és Istenét – ugyanúgy fog ítélni mindenkit, aki valaha élt ezen a földön. Senki nem fog elmenekülni az ítélet elől, senki nem fog megmenekülni. Ma még lehet menekülni, szemet lehet hunyni a bűn felett, hátat lehet fordítani a figyelmeztetésnek, de ott, akkor már NEM.

Most hirdetem, most gondold meg mit válaszolsz a hívásra. Jöjj azért és fontold meg. Ma még Megváltó, Szabadító, Üdvözítő, örök életet ADÓ Ő. Neked is jogod van az élet fájához, ha akarod. Ma még.

„És megparancsolta nékünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot, hogy ő az Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak.” ApCsel. 10; 42