Ó, Uram, köszönöm, hogy annyi mindent eltűrtél értem,
Köszönöm, hogy hagytad magad - habár én nem értem.
Lett volna hatalmad, megmutathattad volna, ki vagy,
És akkor a nyomorult, gonosz teremtmény békén hagy.
De hiszen ezért jöttél, hogy hagyjad magad megfeszíteni,
Hagyjad magad megcsúfolni, leköpni, megverni, eldobni.
Azért jöttél, mert láttad a sok gonoszság mögött a szenvedést,
A megtört lelket, a vergődést, a betegséget, a verést,
Mellyel a bűn megverte az embert, akit teremtettél,
S akit ilyen módon, magadat hagyva, megfeszíttetve,
Szeretetből megmentettél!
Mindenki elárult, mindenki elfutott, egyedül maradtál...
Mindenki hátat fordított neked, (én is), de te vártál...
Tudtad, hogy a gonoszból, a torzból még lehet jó,
Az, aki leköpött, megcsúfolt, eldobott még megváltoztatható!
Ezért tűrtél, szenvedtél, hallgattál,
Megalázkodtál, és rá hagyatkoztál,
Arra, aki veled maradt, átsegített,
Habár egy pillanatra Ő is félrenézett!
A kereszten beléd hasított a fájdalom, a felismerés,
Hogy az Atya nélkül az embernek a létezés
Nem is létezés, csak szenvedés,
Csak fájdalom, csak kudarc, csak elveszés!
És felkiáltottál: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Elfordult tőled, hogy tőlem ne kelljen elfordulnia,
Hogy az én szenvedésemből fakadó kiáltásomat meghallgathassa!
És meghallgatta, ó, meghallgatta...
Hozzád jöhettem, mert küldött az Atya,
Mert szívemet vonzotta...
És még hányan, ó, még hányan jöttek hozzád...
Akik kigúnyoltak, leköptek, eldobtak - tehozzád...
És te befogadtál, és te nem küldtél el.
Olyan sokan vagyunk, kiket megmentettél, kiket átöleltél,
Szereteteddel, megbocsájtásoddal körülvettél,
Mert te befogadtál, mert te nem küldtél el.
Ó, Uram, köszönöm a nagypénteket, értem...
Vagy csak érteni vélem?
Milyen szegény voltam, amíg eldobtalak,
Milyen gazdag lettem, mikor megragadtalak,
Vagy inkább te voltál, te ragadtál meg engem,
Hogy meglássam kereszted s meghajtsam a fejem,
Szívem, lelkem, életem!
