Pihenő

Kerget ez a világ, űz, hajt kegyetlen,

Nincs megálló, nincs pihenő, 

Nincs akár egyetlen.

Tennivaló ezer, tömérdek a munka,

„Még csak ezt, még csak azt”

Egyre csak ezt mondja.

S fut az istentelen, fut reggeltől estig,

Ha senki nem hajtja is

Meg nem áll a sírig.

Fut az istenes is, elfelejti szavát

Szerető Atyjának

Szerető hívását.

„Csendesedj el Fiam, várj egy kicsit Reám”

Szól az Atyai szó:

„Itt vagyok, jöjj hozzám!”

Átadja az Atya a szót a Fiúnak,

És Ő tovább mondja,

S hívogat, hívogat:

„Elfáradtál Fiam? Itt vagyok, jöjj ide,

Terheidnek súlyát, 

S a sok nehézséget

Add nekem, add ide!”

„Nálam van megnyugvás, nálam van pihenő,

Lelkednek megálló,

S elcsendesedő!”

Néha meg is hallja, néha meg is hallom,

S eszembe jut Atyám,

S hogy szeretem nagyon!

S néha meg is állok, s még meg is pihenek,

Ilyenkor hallgatom,

S lelkem beleremeg.

Örülök a szónak, megnyugszik a lelkem,

Búmat, bánatomat

Rögtön elfelejtem.

Ilyen szó csak egy van, nem földi ez: égi!

Átvilágít mindent

Szívemet ítéli.

Belelát a mélybe, lelkem bugyraiba,

Vág, sebez és kötöz

Mindent helyrehozva.

Megnyugszik a lelkem, hitem szárnyakat kap,

Lassan emelkedem

Mint a felkelő Nap.

Készen vagyok futni, újból nekivágni,

Szellem erejével

Most már tényleg futni.

Futni lehet így is, és lehet másképp is,

Attól függ ki diktál

S mi a cél végül is.

Koszorú, mely földi, mely hervad és múlandó,

Vagy amolyan égi, 

Örök, maradandó.

Én ezért futok, ez számomra a cél

Ha néha nem is hallom

Néha nem is látom,

Mert elfújja holmi szél.

De a szó visszatér, újból elér hozzám,

Mert nem hagy,

Mert nem enged

Elveszni jó Atyám!

Kergethet a világ, mondhat nekem bármit,

Van megállóm nekem,

Van pihenőhelyem

Uramnál, Atyámnitt!

119. Zsoltár 32

„A te parancsolataid útján járok, ha megvigasztalod az én szívemet!” Zsoltár 119; 32

Többféle fordításban olvastam a fenti igeverset, hogy megértsem üzenetét. A „járok” szót szinte minden más fordítás „futok” – ként fordítja, mert hát ez az eredeti jelentése. Lehet, hogy valamikor a zsoltáros futott Isten parancsait megcselekedni, de mára ez már járássá lassult és ezt a tendenciát követi egyre inkább.

Isten kijelölt minden Benne hívő ember számára egy utat. Ezen az úton az Ő parancsai szerint kell járni. Az Ő parancsai benne vannak a Bibliában. A fenti ige szerint Ő teszi képessé a szívünket, ami a szellemi élet központját takarja, hogy akarjuk cselekedni az Ő parancsait. Ha Isten nem tenne képessé bennünket arra, hogy az Ő Igéje szerint éljünk, mi magunktól ezt nem tudnánk megtenni.

A „megvigasztalod” szó eredeti jelentése: „készségessé teszed”, vagy „kiszélesíted, kitágítod”, vagy „szabaddá teszed”. Tehát azt láthatjuk, hogy Isten mindenképpen munkát végez az emberi szívben, azaz az ember szellemi életének központi részében. Aki hinni kezd Istenben, annak a hitére válasz érkezik Istentől. Isten kijelenti az Ő Fiát, Jézust, az Ő Szelleme által és ilyen formán elkezdődik az élő hit munkálkodni az ember szívében.

Isten Igéjének élő, ható ereje van, ami át tudja formálni Isten Szelleme által egy ember életét, szívét. Készségessé teszi Isten az emberi szívet az Ő beszédének befogadására, kitágítja, kiszélesíti, hogy képes legyen az emberi szív, szellem befogadni Istent. Milyen csodálatos gondolat. Az Ige azt írja Istenről, hogy az egek egei nem tudják Őt befogadni. Hogy Ő nem lakik kézzel csinált templomokban. Isten olyan hatalmas. Mégis van egy hely, amit Ő maga választott, amely be tudja Őt fogadni és ahol Ő akar is lakozni. És ez az embernek, vagyis az Ő teremtményének, a szíve.

Ha Istent befogadta egy ember szíve, akkor az a szív kétségtelenül megváltozik. Isten nem jár el nyomtalanul sehol. Ahol ott jár, ott marad a kézlenyomata. A szív pedig nem átjáróként használ Isten számára, hanem állandó lakhelyként. És Ő átformálja és lakhatóvá teszi a szívet a maga számára. Ez az emberben csodálatot vált ki, bámulatot vált ki, mert látja saját életét, szívét átváltozni, átalakulni valami addig nem ismert jóvá, csodálatossá, széppé, szabaddá. És ettől az örömtől, ami az Istennel való találkozásból fakad, megfutamodik az ember. Elkezd futni egy olyan úton, amit addig nem ismert. Ez az út az Isten által kijelölt út, amelyen az Ő parancsolatai igazítanak el. És az új szív örömében boldogan fut az ember, hogy cselekedje Isten beszédét.

Akkor miért lesz idővel a futásból járás? Miért lankad meg az ember sokszor ezen az úton? Talán, mert elfelejti, hogy ki az, aki szívében lakozást vett? Elfelejti azt a találkozást, ami megváltoztatta az egész életét annak értelmével együtt?

Fontos megemlékeznünk Isten nagyságáról, az Ő cselekedeteiről az életünkben. Fontos Vele kapcsolatban lennünk, fontos figyelnünk az Ő beszédére, parancsolataira. Fontos ápolnunk a közösséget az Igével azért, hogy lankadó hitünk megerősödjön, megfáradt lelkünk felfrissüljön, hiszen Ő az, aki megelégítheti az emberi szív szomjúságát, az emberi lélek vágyódását. Az Istenbe vetett hitünk, bizalmunk által nyerhetjük vissza erőnket a futáshoz, ez a hit pedig hallásból származik, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.

 Kicsoda hát az, aki lakozást vett a mi szívünkben? Kicsoda hát az, aki bennünk akar lakni és velünk akar lenni? Kicsoda hát az, aki soha nem fárad el bennünk való munkálkodásában, csakhogy kimenthessen ebből a világból, hogy végül szemtől-szembe megláthassuk Őt?

„Hát nem tudod-e és nem hallottad-e, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremtette a föld határait? Nem fárad, és nem lankad el; végére mehetetlen bölcsessége! Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el!” Ézsaiás 40; 28-31

"Úgy fussatok, hogy elnyerjétek." 1Kor. 9,24-27

Eldöntöttem. Részt veszek ezen a versenyen. Hallottam róla. Elején elutasítottam. Nem érdekel, mondtam. De minél többet hallottam róla, annál érdekesebbnek tűnt. Kezdte piszkálni a fantáziámat. Valami vonzott. Valakinek a noszogatását éreztem a hátamban. Mielőtt odaálltam a startvonalhoz már szinte sürgettem az indulást. Úgy éreztem egyre inkább, hogy nem maradhatok le erről a versenyről. Úgy éreztem egyre inkább, hogy az életem ettől a futástól függ.