119. Zsoltár 39

„Fordítsd el tőlem a gyalázatot, amitől félek; hiszen jók a te ítéleteid.” Zsoltár 119; 39

Az ember, mikor belenéz az Ige tükrébe, megláthatja rútságát. Az Isten Igéje igazság, ami fájdalmasan érinti e hazug világban élő embert. Ha ránézünk cselekedeteinkre és összevetjük Isten Igazságával, akkor ráeszmélünk, hogy mi nem vagyunk méltók semmi jóra. Csak rosszat érdemlünk, csak gyalázatra vagyunk méltók. Arra a gyalázatra, amit Krisztusnak adtunk a szenvedése útján. Arra vagyunk érdemesek, méltók. Azt kellene, hogy kapjuk.

Amikor ritka őszinte pillanatunkban ezt felismerjük, akkor félelem járja át lényünket. Mitől félünk? Mitől rettegünk legjobban? A gyalázattól. Emberi méltóságunk sárba tiprásától. Félünk a megszégyenítéstől, a csúfolástól, a gyalázástól. Márpedig ezt érdemelnénk. Láthatjuk a Bibliában, hogy Isten mindig így büntette az ő népét a régi időkben azért, mert nem tartották meg parancsolatait. Meggyalázta őket más népek előtt, ellenség kezébe adta őket, hogy meggyalázzák őket. Csúfsággá tette őket, szánalom tárgyává tette őket más népek előtt. Bizony borzasztó állapot.

A gyalázattól való félelem minden ember szíve mélyén ott rejtőzködik és ott rejtőzködött mindig. Akár tudatosan, akár tudattalanul, de az ember fél a meggyalázástól. Életünk során márpedig érnek ilyen helyzetek, amikor meggyaláznak minket ilyen vagy olyan módon. És nem dicsőséges pillanatok ezek. Nem felemelő látvány egy sárba tiport, meggyötört, megvert, megszégyenített, meggyalázott ember. És ettől a helyzettől fél mindenki. És belül retteg.

A fenti Ige viszont elárul nekünk valamit Istenről. Hogy jók az ítéletei. Ebből következtetnék arra, hogy maga Isten is jó, de ezt nem kell tennem, mert sok ige leírja a Bibliában, hogy Isten jó. Sőt, maga Jézus, aki azért jött, hogy kijelentse Istent, azt mondta, hogy egyedük csak Isten jó. És ezt a jóságot Isten megmutatta minden embernek. Kétezer éve. Ma sokan kérdőre vonják Isten jóságát, látva a sok gonoszságot, szenvedést a világban, de nem néznek vissza arra az eseményre, amely változást hozott a történelem menetébe, amely megváltoztatta a világot.

Isten jósága megjelent ezen a földön kétezer évvel ezelőtt, amikor Jézus, Isten Fia magára vette a gyalázatot, amitől minden ember félt és fél. Jézus azt hirdette, hogy higgyenek benne az emberek és meg fognak szabadulni félelmeiktől és minden nyomorúságuktól. Jézus hitet hozott a földre, ami a félelem legnagyobb ellensége. És aki magáévá tette a hitet, aki elfogadta a hitet, az megszűnt félni. Megszűnt félni a haláltól, a gyalázattól, a szegénységtől, a nyomorúságtól és még sorolhatnám.

Isten Fia vállalta a sárba tiprást, a gyötrést, a verést, a megszégyenítést, a gyalázatot. Nem volt szép látvány. Nem volt felemelő, dicsőséges pillanat. De ez volt Isten jó ítélete. És ez a jó ítélet az, ami elfordította rólunk a gyalázatot. Elfordította rólunk és a Fiúra fordította. „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár…” – hasonlít ez a kiáltás a fenti igéhez? Igen, hasonlít.

Ez azt jelenti, hogy ma nem érhet minket gyalázat? Nem. Azt jelenti, hogy ma már nem félünk a gyalázattól. Mert volt Valaki, aki elhordozta bűneinket, gyalázatunkat és tisztára mosott minket a mi hitványságunkból. Hitet adott, amely a félelmet kiűzte, szeretetet adott, amely a félelmet kiűzte, reményt adott arra nézve, hogy e földi gyalázat egyszer véget ér az Ő oldalán és mindaddig Ő példaként jár előttünk és pásztorként mellettünk, segítve nekünk megérteni az Ő szavait és magunkévá tenni: „Mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te.”

119. Zsoltár 31

„Ragaszkodom a te bizonyságaidhoz; 

Uram, ne hagyj megszégyenülni!” 

Zsoltár 119; 31

„Ragaszkodom bizonyítékaidhoz, Örökkévaló! Ne engedd, hogy megszégyenüljek!” – mondja az egyszerű fordítás. Mint jól felkészült védőügyvéd, akinek elegendő bizonyíték áll a rendelkezésére, amelyek számára igenis meggyőzőek, kiált fel a zsoltáros Isten védelme, képviselete mellett, kérve az Ő támogatását abban a perben, ami átíveli életét egy hitetlen, ellenálló, istentelen világgal szemben.

Tudjuk azt, hogy Isten létezését nem kell bizonygatni, hiszen a körülöttünk lévő világ és minden egyes teremtmény bizonyítja a Teremtő létezését. Mégis Isten kinyilatkoztatta magát az Ő beszédében, kinyilatkoztatta magát az Ő népének, először Izraelnek, aztán elküldte Fiát a világ megváltására, hogy minden néphez eljussanak az Ő bizonyságai, tanúságtételei, bizonyítékai.

Akik Isten Fiában hitre jutottak és belemélyedtek Isten beszédének tanulmányozásába, azokat Isten bizonyságai meggyőzték Isten létezéséről, szeretetéről, jóságáról, tervéről és ezt akarják ezek az emberek képviselni ezután a világban. A világban ugyanis sok ember nincs meggyőződve Isten létezéséről, nem hisznek benne. Akik meg hisznek, szószólókként lépnek fel, hogy bizonygassák Isten létezését, Isten szeretetét, Isten bizonyítékaival alátámasztva beszédüket, amelyek a Bibliában találhatók.

Mi is ilyen szószólók kell legyünk, akik megtapasztaltuk Isten valóságát Jézus Krisztusban, mi, akiknek az élete megváltozott Isten beavatkozásának köszönhetően, mi, akik megismertük az igazságot és megszabadultunk e világ förtelmeitől, ragaszkodnunk kell Isten írott beszédéhez és képviselnünk kell Őt ebben a perben, amely a világgal folyik.

Néha az ember elbizonytalanodik küldetését illetően, meginog bizodalma önmagában, félelem uralkodik el rajta látván maga körül az istentelenséget, növekvő erőszakot, erkölcsi romlást, de mindig bele kell kapaszkodnunk Isten beszédébe, amely élő Isten Szelleme által és elhat a szívünkig és lelkünket felbátorítja.

„Uram, ne hagyj megszégyenülni!” – hangzik el a kiáltás. Néha a félelem, a megszégyenüléstől való félelem úrrá lesz rajtunk, lelkünk elgyengül, a test erőtlensége erőt vesz rajtunk, de nem szabad elfelednünk Urunk bátorító szavait: „Ne félj, csak higgy!” A félelem mindig a hit ellensége. Aki fél az nem tud hinni, viszont aki hisz és hitében erős, az nem fél.

A kiáltás mindig segít, amikor a félelem, a szégyenérzet, a gyávaság, az erőtlenség megjelenik és ostromgépként támadja meg személyiségünket. A kiáltás segítségkérés, a kiáltás gyengeségünk beismerése és Annak elismerése, aki hatalmas arra, hogy segítsen. A kiáltás életmentő lehet, lélekmentő lehet, a kiáltás megmenekülést jelenthet minden nehéz helyzetben.

„Mikor kiáltottam, meghallgattál engem,

felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt.”

Zsoltár 138; 3

Akkor hallgat meg Isten, amikor kiáltunk, akkor bátorít fel bennünket, amikor elismerjük előtte, hogy megijedtünk, kétségbeestünk, akkor támaszt erőt a lelkünkben, amikor elerőtlenedtünk és úgy érezzük, hogy semmire nem vagyunk képesek.

Ő viszont képes mindenre. Ő képes talpraesett, ügyes, derék szószólókat faragni minden olyan emberből, akit meggyőztek bizonyítékai, tanúságtételei, bizonyságai, hogy méltó képviseletben legyen része a hitetlen világgal szemben, hogy ebből a kozmikus perből, ami folyik a gonosz és a jó erői között, az Ő képviselői győztesen kerüljenek ki.

Az Ő győztes képviselőinek titka pedig benne van mostani igénkben: „ragaszkodom…”. Ragasszuk Hozzá magunkat Istenhez, az Ő bizonyságaihoz, beszédeihez, hogy a kételkedés, kicsinyhitűség, félelem hullámai ne tudjanak elsodorni a hittől, amely nékünk adatott.

„… és aki hisz benne, nem szégyenül meg.” Róma 9; 33

119. Zsoltár 23

„Még ha fejedelmek összeülnek, ellenem beszélnek is; a te szolgád a te rendeléseidről gondolkodik.” Zsoltár 119; 23

Miért ülnének össze a fejedelmek, hogy ellenem beszéljenek? Mit ártottam én nekik? Milyen fejedelmekről van szó? Ilyen kérdéseket tehetünk fel ezzel a verssel kapcsolatosan elsőre.

Hogy ha én egy névtelenségbe burkolózó, semmittevő hívő vagyok, aki eljár közbe gyülekezetbe, meghallgat egy-két prédikációt, igehirdetést és ezzel kimerült a keresztény életem, akkor ez az ige rám nem érvényes. Akkor senki nem fog ellenem beszélni, senki nem fog rólam rosszat mondani a hitem miatt, mert senki nem tudja, miben hiszek. Inkább az az ige érvényes akkor rám, hogy:

„Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában.” Jakab 2; 17

De, ha hiszek Jézus Krisztusban, ha hiszem, hogy Isten Őt feltámasztotta a halálból, ha számmal ezt ki is mondom, nem titkolom el az emberek előtt, akkor már más szelek fújnak. Miért? Mert a hit nem mindenkié, mondja Istennek beszéde, és amikor hitemet megvallom hitetlenek előtt, akkor két dolog történhet: akik hallják, elfogadják, amit mondok, vagy elutasítják. A tapasztalat azt mutatja, meg Isten Igéjéből is azt tudjuk meg, hogy az elutasítás nagyobb mértékű mindig, mint az elfogadás.

Az elutasítás pedig ütközéshez vezet. Világnézetek, teóriák, elméletek, hagyományok, szokások ütköznek azzal az élő hittel, amit megvallunk. Ráadásul a hitünk mögött ott van Isten igazsága, Isten Igéje, ami teljesen ellene mond az emberi földhözragadt gondolkodásmódnak, amely önmagában primitív. Gondolkodásmódunk korlátozott, elménk behatárolható, de: „… a te parancsolatodnak nincs határa.” (Zsoltár 119; 96)

Isten Igéje, korlátozott elménk számára, korlátlan lehetőségeket tud hit által megnyitni. Éppen ezért, akik hit által szert tesznek igeismeretre, azok tovább akarják adni, amit felfedeztek. De, akik megvetik ezt az ismeretet és e világhoz ragaszkodnak, és e világ kínálta rövid ideig tartó örömökhöz, azok ellene állnak és ellene tesznek ez ismeret terjedésének.

Számtalan példa van a Bibliában arra, hogy fejedelmek, vezető pozíciókban lévő emberek gyűltek össze és azok ellen beszéltek, akik Isten szócsövei voltak, akik Istenbe vetett hitüket nem rejtegették és cselekedetük ezt meg is mutatta. De mindezek közül számunkra a legnagyobb példa maga Jézus Krisztus, aki azért jött a földre, hogy az Atya akaratát megcselekedje. Cselekedeteivel és beszédével hamar felhívta magára a figyelmet, holott a cél nem ez volt, és hamar kivívta az akkori fejedelmek haragját, ellenszenvét, irigységét. A végső összegyülekezésen, Kajafás híres mondatával eldöntötték Jézus sorsát, azaz úgy gondolták, hogy eldöntötték, ugyanis az már rég el volt döntve a Mindenható által. így hangzott a mondandó: „Meg sem gondoljátok, hogy jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen.” János 11; 50

Mindeközben Jézus nem azzal foglalkozott, hogy kimossa magát valahogy, vagy félelmében elbujdosson, hanem továbbra is Isten munkája, Isten akarata volt a fontos számára, hogy cselekedje azt, amiért Isten elküldte.

Mindez nagyon nagy tanulság kell legyen számunkra. Mi sem ijedhetünk meg, nem hátrálhatunk meg küldetésünk elől azért, mert „nagy emberek” ellenünk fordulnak, vagy beszélnek.

Akik elfogadták Isten kegyelmét Jézus Krisztusban és hitre jutottak, megvallották hitüket, és ez cselekedetekben megmutatkozott az életükben, azok Jézushoz hasonlóan fognak szembesülni a világ haragjával, ellenszenvével, irigységével. Azok ellen beszélni fognak, tanácskozni fognak, lehet, hogy az életükre törnek, ahogyan az Úrral tették. Hogy most fejedelmek ülnek össze ellened, vagy kisebb pozíciójú emberek, az rajtad múlik. Mennyire adod át az életedet Istennek? Milyen nagy dolgokra szánod el magad Krisztusért? Lásd az apostolok életét, lásd Pál életét és mindazokét, akik századokon át országokat, királyságokat, birodalmakat forgattak fel, mert hittek Istenben és ezt nem rejtették véka alá. Nem ijedtek meg a földi fejedelmektől, mert tudták, hogy Az, Aki őket elhívta sokkal nagyobb náluk, hogy az Ő Igéje az, ami maradandó, és ami megtartja a lelküket. Nekünk is ez kell legyen meggyőződésünk.

„… szelídséggel fogadjátok a beoltott igét, 

amely megtarthatja a ti lelkeiteket.” Jakab 1; 21