119. Zsoltár 37

„Fordítsd el az én szemeimet, hogy ne lássanak hiábavalóságot; a te utadon éltess engemet.” Zsoltár 119; 37

Általában úgy értelmezzük, vagy értelmezik ezt az igeverset, hogy segítséget kér az ember Istentől, hogy ne nézzen olyan dolgokra, amik bűnbe vihetik. Tudjuk azt, hogy nagy a kísértés a világban és a legtöbb információ a szemeinken keresztül ér bennünket. Az ördög a szemek kívánságán keresztül csapdába ejthet és bűnbe eshetünk. A hiábavalóság alatt érthetünk bálványokat, szép nőket, meg még akármit, ami által bűnbe eshet az ember.

De ahogyan elmélkedtem ezen az igeversen Isten rámutatott arra, hogy ez a vers sokkal mélyebb mondanivalót takar. Nemcsak mindennapjaink harcairól van szó ebben a versben. Itt élet és halál problémája áll fenn az ember életében. Figyelmem a hiábavalóság szóra terelődött, és ahogyan ezen gondolkoztam, eszembe jutott a Prédikátor könyve. Salamon beszél nekünk a Szent Szellem által arról, hogy mi is a hiábavalóság:

„Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” Prédikátor 1; 2

A folytatásban kifejti, hogy ez a „minden”, amit ő hiábavalóságnak nevez, a „nap alatt” történő dolgok, amelyek nap, mint nap megtörténnek: az ember napi munkája, az emberek generációinak egymást váltása, az elmúlás, a nap felkelése, lenyugvása és ennek folyamatos ismétlődése, a tengerek, vizek, folyók végtelennek tűnő mozgása, stb. És ahogy ezen végigmegy, ilyen következtetésre jut: „láttam minden dolgokat, melyek lesznek a nap alatt, és íme, minden csak hiábavalóság…” Prédikátor 1; 14

Ha most ennek fényében nézzük meg a fent elemzett igeverset, akkor azt kell, hogy mondjuk, hogy nincs olyan dolog itt a földön, vagy ebben a földi életben, amire nézhetnénk, mert minden hiábavaló. Nincs, amibe belekapaszkodni, ami tartós lenne az életünkben, hiszen körkörösen mozog minden. Minden egyszer megszűnik, majd új lép a helyébe, de az mégsem új, mert régen már volt és lehetne folytatni. Akkor mi a kulcs most számunkra? Mire kell nekünk néznünk, ami nem hiábavaló, ami nem múlandó, ami megéri szemeink figyelmét? Azt mondja a zsoltáros: „a te utadon éltess engemet.”

Az igazi élet számunkra nem a puszta földi lét. Az igazi élet számunkra akkor kezdődik, amikor Isten a mi figyelmünket elfordítja erről a világról, amikor szemeinket elfordítja erről a puszta földi létről és az Ő útjára tereli. Az igazi életünk ott kezdődik, amikor meglátjuk Isten Fiát belépni az örökkévalóból a múlandóba, majd meglátjuk győzelmét a múlandó fölött a feltámadásban és mindebben a csodálatos műben megláthatjuk az Ő szeretetét irántunk. Amikor mindezt meglátjuk, akkor tudjuk, hogy ez nem hiábavalóság, ez nem múlandó, ez nem ismétlődő, hanem ez egy öröktől fogva létező és örökkön örökké megmaradó látvány, kép, út, amelyre igenis akarunk nézni és amit akarunk követni.

Isten be akar avatkozni minden ember életébe, hogy meglássák az emberek a sok hiábavalóságon túl azt az örökkévaló igazságot, amelyet Ő elküldött az Ő Fiában, hogy testté legyen, amely megjelent az embereknek, amelyben van az élet világossága, amely kiemeli az embert a múlandóból és átviszi az örökkévalóságba. Ez Isten útja, Isten Igéje, ez Isten beszéde, ez Jézus Krisztus, aki kezdetben volt, aki kezdet és vég, aki első és utolsó, aki meghalt, de örökkön örökké él.

Nekünk nem a mindennapi múlandó, hiábavaló dolgokhoz kell, hogy igazítsuk az életünket, hanem magasabbra kell látnunk, meg kell, hogy lássuk Isten Fiának útját, ahogyan bejött értünk ebbe a múlandóba és győzelmet aratott a halál, elmúlás fölött, azért, hogy egy csodálatos, örök életbe vihessen át bennünket, ahol élhetünk örökké boldogságban, békességben, egészségben, jólétben. Fohászunk mindennap az legyen, hogy a halál uralta földi életről és annak minden nyomorúságáról Isten fordítsa el a mi szemünket, hogy élhessünk Isten Fiának útját járva, amely az örök életre vezet.

119. Zsoltár 35

„Vezérelj a te parancsolataidnak útján, mert gyönyörködöm abban.” 

Zsoltár 119; 35

Egy dolgot leszögez itt Isten Igéje: az Ő parancsolatainak útján járni nem lehet vezetés nélkül. Ha valaki ezt teszi azért, mert nem szereti, ha vezetik, el fog tévelyedni és célt fog téveszteni. A zsoltáros nagyon jól megfogalmazza, hogy szüksége van vezetésre azon az úton, amelyet Isten készített az ő számára, hiszen ez nem emberi dolog, ez nem olyan, amit ember magának barkácsolt össze, hanem ezt Isten készítette. Ez az ember számára jó, kitaposott, előkészített út, amelyben neki csak követnie kell Isten vezetését. Sajnos sokan elmennek ennek megértése mellett és nem akarják, hogy Isten vagy bárki, aki Istentől rendeltetett, vezesse őket. Pedig alátámasztja a Biblia ezt a tényt, hogy egyedül Isten vezetésével érhetünk célba.

Szeretnék idézni igéket a Nehémiás könyvéből ennek alátámasztására, amikor is ezt a tényt felismerték azok az emberek, akiket Isten kegyelme hazahozott fogságukból. Gyönyörű imát mondanak el a nép előtt ezek a szolgálók, amelyet ma is sok vezető, szolgáló átvehetne, megérthetne a néppel együtt.

„Te vagy egyedül az Úr!” Nehémiás 9; 6

Így szól az első kijelentés. És ezt nagyon fontos felismernie és elismernie minden hívő embernek, mert ha nem így hiszi, tudja, gondolja, akkor nem is fog az Ő vezetésére hagyatkozni. Sokan ugyanakkor mondják és kérik Isten vezetését, de amikor Isten rendel valakit vezetőnek, hogy igazgassa őket, akkor nem fogadják el, mondván, hogy őket Isten vezeti. De itt is láthatjuk, hogy Isten rendelte a lévitákat, Ezsdrást, a papokat, hogy járjanak a nép előtt.

De nézzük, hogyan vezette Isten az Ő népét, Izraelt a pusztában, és megláthatjuk, hogy csak az Ő vezetésével tudtak bemenni a megígért földre, és ez ma sincs másképpen.

„És felhőnek oszlopában vezetted őket nappal s tűznek oszlopában éjjel, hogy megvilágosítsd nékik az utat, melyen menjenek. És a Sinai hegyre leszálltál, s szóltál velük az égből, s adtál nékik helyes végzéseket, igaz törvényeket, jó rendeléseket és parancsolatokat.” Nehémiás 9; 12-13

„És te nagy irgalmasságodban nem hagytad el őket a pusztában; a felhőnek oszlopa nem távozott el felőlök nappal, hogy vezérlené őket az úton, és a tűznek oszlopa éjjel, hogy világítana nékik az úton, melyen menének. És a te jó lelkedet adtad nékik, hogy őket oktatná; és mannádat nem vontad meg szájuktól, s vizet adtál nékik szomjúságokban. És negyven esztendeig tápláltad őket a pusztában, fogyatkozásuk nem vala, ruháik el nem nyűttenek és lábaik meg nem dagadának. Adtál annakfelette nékik országokat és népeket, és elosztád ezeket határok szerint és ők elfoglalták Sihón földét, és Hesbon királyának földét, és Ógnak, Básán királyának földét.” Nehémiás 9; 19-22

Isten közvetlen módon vezette Izraelt a pusztában negyven éven át. Természetesen akkor is rendelt vezetőket a nép fölé. Ebből azt láthatjuk, hogy ma is vezethet Isten közvetlen módon embereket az Ő Igéje, beszéde, Szelleme által és ma is vannak vezetők, akiket Isten rendel az Ő népe vezetésére. Ma sokan hivatkoznak a Szellem vezetésére, csak elválasztják Őt az Igétől, márpedig Isten soha nem választja el. Amikor Isten közvetlenül vezet valakit, azt az Igén keresztül teszi a Szent Szellem által.

Néhány tanulságot levonva az Izrael népének életéből azt mondhatjuk, hogy: Isten vezetése nélkül nem mehetünk be Isten országába, mert egyedül Ő tudja az utat mutatni, és ezt az Ő Igéje által teszi. Másik dolog: aki nem szereti Isten parancsolatait, végzéseit, törvényeit, rendeléseit, az nem fogja szeretni Isten vezetését sem. 

Ahogy az Ige mondja a fent idézett részben, szükség nekünk felismernünk, hogy Isten csak jó és helyes utasításokat adott nekünk, mi vagyunk azok, akik sokszor okoskodunk, mellébeszélünk, félremagyarázunk, megmagyarázunk. Legyen Isten hozzánk irgalmas, ahogyan Izraelhez is az volt.

119. Zsoltár 26

„Útjaimat elbeszéltem előtted és te meghallgattál engem; 

taníts meg a te rendeléseidre!” 

Zsoltár 119; 26

Ez az igevers egy kapcsolatot feltételez ember és Isten között. Megállni Isten előtt annyit jelent, hogy imában Hozzá fordulunk és megszólítjuk Őt, a láthatatlan, rejtőzködő, mégis az őszinte ember előtt magát feltáró, Mindenható Istent. Ez egy szükséglete az embernek, az ember lelkének, hogy beszéljen Valaki olyanhoz, aki egy láthatatlan világban van, mégis lát bennünket, és aki be tudja tölteni a lelkünkben tátongó űrt.

Mivel kezdetben Isten teremtette az embert, úgy alkotta meg, hogy az Ő jelenlétében legyen, beszélgessen vele, kapcsolatban legyenek egymással. A bűn elszakította őket egymástól. Az ember szeme elől eltakarta a bűn Istent. Láthatatlanná vált a földi számára a Teremtő. Nemcsak Istennek fájt ez az elválás és nem csak Istenben maradt vágy az Ő teremtménye után, hanem az emberben is űrt hagyott a szakadás. Ott maradt a vágy a szívében az ő alkotója után. Ezért vágyik az ember lelke, szelleme megszólítani Valakit, akiről legbelül tudja, hogy az ő teremtője, alkotója, aki képes neki segíteni, aki képes őt megvigasztalni.

Isten Jézus Krisztusban kibékítette a világot önmagával. Jézus utat nyitott a Teremtőhöz. Az embernek lehetősége van most már hit által megállni az Ő alkotója előtt és beszélni Vele úgy, hogy a Mindenható válaszoljon. Lehetőség adatott egy kapcsolatra Isten és ember között, nem egyoldalú kapcsolatra, hanem közösségre. Mindez pedig Jézus Krisztus által lehetséges. Az Istenhez való közeledést Isten határozta meg, és ezt ember nem módosíthatja kénye-kedve szerint. Erről szól ez az igevers. Isten magához hív Krisztuson keresztül, és lefektette ennek alapjait a Bibliában. Csak sajnos az embernek útjai nem egyeznek Isten útjaival. Ezért nehéz sok ember számára ennek a találkozásnak a létrejötte.

Amikor azt olvassuk, hogy: „Útjaimat elbeszéltem előtted…”, akkor tulajdonképpen azt mondja az ige, hogy az embernek sokféle útja van, sokféleképpen él, sokfajta módszert (ez is egy jelentése az „útnak”) használ, amelyek nem Isten szerintiek. Az ember próbál élni sokféleképpen, épp azok a módszerek, stílusok szerint, amire bölcsessége szerint eljutott. De, amikor rájön, ráébred, hogy egyik sem igazán használ, akkor kezdi keresni azt a valamit, vagy valakit, aki többre tudná őt eljuttatni. Ez a Valaki nem más, mint Isten. Mindannyian Őt keressük ilyen vagy olyan módon, Ő meg eligazít minden keresőt a helyes útra, hogy megtalálják Őt.

Keresztényként élve is sokszor tévútra kerül az ember, és amikor ráeszmél erre, akkor Isten elé áll és elbeszéli, bevallja, beismeri azokat a helytelen utakat, életviteleket, módszereket Isten előtt, amelyek eltérítették őt a helyes útról. Nagyon fontos az Istennel való kommunikálás egy keresztény ember életében, nagyon fontos a töredelmes, bűnbánó szív Isten előtt, nagyon fontos hogyan állunk meg előtte. Miért annyira fontos ez? Mert ettől függ Isten reakciója a megszólításunkra. Azt olvassuk a fenti igében: „… és te meghallgattál engem;” Ez nem csak egyszerű meghallgatásról szól. A szó elsődleges jelentése az, hogy „válaszol”. Isten válaszol. Tehát, mint mondtam nem egyoldalú kapcsolatra hív minket Isten, hanem közösségre az Ő Fiával, és az Ő Fián keresztül saját magával.

Nos, akkor azt mondhatjuk, hogy ha eltévelyedünk Isten útjáról és ezt felismerjük, akkor szükség nekünk Isten előtt beismernünk téves útjainkat, módszereinket, életvitelünket, mindezt bűnbánó töredelmes, megtört szívvel és akkor számíthatunk Isten válaszára, meghallgatására.

Mi az, amit felismert a zsoltáros az Istennel való beszélgetése után? Hogy, ha nem ismeri Isten beszédét, igéjét, parancsait, rendeléseit, ha nem tanítja meg Őt Isten ezekre, akkor el fog végleg tévelyedni olyan utakra, amik a veszedelemre visznek.

Mi is ugyanezt ismerjük fel, akárhányszor Istenhez fordulunk és belemélyülünk a Vele való beszélgetésbe, akár imában, akár az Ő beszédének tanulmányozásában tesszük ezt. Azt látjuk, hogy szükségünk van Alkotónk, Teremtőnk útmutatására, szükség van, hogy az Ő ösvényein járjunk, szükség van az Ő vezetésére, szükség van az Ő tanítására, hogy ne tévedjünk rossz, helytelen utakra.

Itt a mi emberi elképzeléseink, útjaink, módszereink állnak szemben Isten útjaival, határozataival, igéivel, rendeléseivel, módszereivel. Annyit elárulhatok, hogy mindig az Övéi a nyerőek.

„Várjad az Urat, őrizd meg az ő útját; 

és fölmagasztal téged, hogy örököld a földet;”

Zsoltár 37; 34

119. Zsoltár 1

Ma reggel olvastam a 119. Zsoltárt és arra indított Isten Szelleme, hogy belekezdjek egy eléggé nagy feladatba. Szeretném végigcsinálni, szeretnék kitartóan és hűségesen a végére járni. 

A feladat az lenne, hogy a 119. Zsoltár minden egyes verséhez írjak egy kis magyarázatot elmélkedéseim alapján, persze Isten Szellemének vezetése alatt, és ezeket közzétegyem a blogomon. Természetesen, ahogy haladok, közzéteszem az elkészült részeket. Ezzel is szeretnék áldást továbbítani mindazok számára, akik éhezik Isten beszédét, és keresik Őt az Ő beszédén keresztül. 

Miért pont a 119. Zsoltár? Mert Isten Igéjének dicsőségéről szól, annak szükségességérről az ember életében, és látni benne azt a vágyódást, ami az emberben van Isten után és az Ő beszéde után, ugyanakkor nagy igazságok halmaza, amelyek nélkül az ember célt téveszt, eltévelyedik és veszedelemre jut. 

Azért imádkozom, hogy kitartóan véghez tudjam vinni eme nemes feladatot és hogy áldás legyen mindazok számára, akik olvasni fogják. Legyen a dicsőség az Úr Jézus Krisztusé az Atya Isten magasztalására. Ámen.

Álljon itt az első rész:

„Boldogok, akiknek útjuk feddhetetlen, akik az Úr törvényében járnak.” Zsoltár 119; 1

Útról beszél Isten ebben az igében. Életútról. Minden embernek adatik egy út, amelyre a születésekor lépik rá. Elindul ezen az úton és halad előre, telik az élete, elmúlik a gyermekkor, beköszönt az ifjúság, fiatalság, majd élete delét éri el az ember, és onnan hanyatlani kezd az életút és a lenyugvás felé haladva érinti a középkort, idős kort, és végül a végső állomáshoz ér ebben a földi életben: az elmúláshoz.

„A mi esztendeink napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk.” Zsoltár 90; 10

Az az út, amely adatik nekünk olyan, amilyennek a fenti ige leírja. Nyomorúságos és fáradtságos. Küzdünk, hajtunk a megélhetésért, a jobb életért, anyagi javakért, földi boldogságot keresve, békességet kutatva, megnyugvást keresve ezen az úton. A boldogság elérésének érdekében sokszor erkölcstelenül cselekszünk, kisebb-nagyobb bűnöket elkövetve, vétkezve embertársaink ellen, környezetünk ellen, és végül, de nem utolsósorban Isten ellen. Az eredmény nem tartós, rövid ideig tartó, mulandó, elrepül gyorsan, és a végén visszanéz az ember és megkérdezi magától: „mi volt az értelme az egésznek?”

Az értelmet Isten nyújtja nekünk, Ő kínálja fel. Egy másik utat ajánl. Ez az út tiszta, feddhetetlen, tökéletes, erkölcsös, szeplőtelen, bűn nélküli, megnyugvás van rajta, békesség van rajta, bűnbocsánat van rajta. Ez az út egy régmúlt eseményt felelevenítve egy távoli új világba vezet, amelyet mégis közel hoz az emberhez a reménység által. Ez az út reménységet hoz az életünkbe, új reménységet, boldogságot, igazi boldogságot.

Ez az út az igazság útja, amely szabaddá tesz bennünket. Szabaddá a nyomorúságtól, fáradtságtól, lelki fáradtságtól, amelyet a bűn okoz az ember életében. Új élet útja ez. Az Úr, a Mindenható Isten, a világ Teremtője tanításának, igéjének, törvényének útja. Isten Fiának útja ez. Ő megalázta magát, szenvedéseiből megtanult engedelmes lenni Isten beszédének, parancsának azért, hogy felemeltessék, dicsőségbe helyeztessék és üdvözítse mindazokat, akik Ő hozzá járulnak.

„Én vagyok az út, az igazság, az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” János 14; 6

Az igazi boldogság Isten igéjének ismeretéből fakad, és az újjászületés által jön be az ember életébe, amikor az ember letér születésekor kapott útjáról és azt az utat választja, amit Isten kínál fel az Ő Fiában Jézus Krisztusban. Ez az út Hozzá vezet, ez az út az igazi boldogsághoz, ez az út ad értelmet az életünknek, ez az út az áldások útja, ez az út Isten igéjének, tanításának hűséges követése.

"Igazságosan fog uralkodni a király..."

"Igazságosan fog uralkodni a király és törvényesen fognak vezetni a vezérek. Mindegyik olyan lesz, mint rejtekhely a szél ellen, és fedett hely zivatar idején, mint patak a száraz tájon, mint hatalmas kőszál árnyéka a kiszikkadt földön. Nem lesznek homályosak a szemek, ha látni kell, figyelmesek lesznek a fülek, ha hallani kell."  Ézsaiás 32,1-3