119. Zsoltár 40

„Ímé, kívánkozom a te határozataid után; 

éltess engem a te igazságod által.” Zsoltár 119; 40

Az emberi kívánság két irányba indulhat. Az egyik a bűn iránya, a másik a szentség iránya. Két ellenkező irány. Az embernek veleszületett természete nem képes irányítani a kívánságát a szentség irányába, hiszen a szentség az olyasvalami, ami nem velünk születik, nincs meg bennünk.

A szentség egy külső, természetfeletti dolog, amit Istentől kapunk, amikor megismerkedünk az Ő szintén természetfeletti valóságával, személyével, kijelentésével, közlésével, beszédével.

A bűn viszont bennünk van, velünk születik, számunkra természetes, ezért van az, hogy kívánságaink csak ebbe az irányba tudnak elindulni, mi pedig ezt nem tudjuk megállítani, ezért hagynunk kell kiteljesedni. És a bűn irányában elengedett kívánságok, amikor teljességre jutnak, akkor történnek idő előtti szexuális kapcsolatok, gyilkosságok, lopások, hazugságok, házasságtörések, veszekedések, és még sok minden más, amik napjainkban is tarkítják ezt a világot.

A kezdetben, amikor még csak egy emberpár létezett a földön, még szentség volt bennük, még közösségben voltak Istennel, de megjelent az a személy, aki ma birtokolja a bűn által az emberi természetet és felajánlott egy másik utat az emberi kívánság előtt: a bűn útját. Persze nem úgy kínálta, hogy az rossz lenne, és ma sem úgy kínálja.

 Ezért nem tudják az emberek, hogy mi a jó és mi a rossz, mindaddig, amíg megismerik a jó és a rossz igazi mércéjét, Isten, a Teremtő erkölcsi értékrendjét, amihez aztán viszonyítható a jó és a rossz. Ezért mondja ma sok ember, hogy ő nem rossz annyira, hogy megérdemelné a pokollal való büntetést, hiszen semmi olyan rossz dolgot nem tett. A sátán, az ember ellensége, ma úgy állítja be a paráznaságot, hogy abban semmi rossz nincs, egy kis kéjvágy, fantáziálás nem árt senkinek, egy kis bujálkodás, házasságtörés nem kell, hogy kitudódjon, pornófilm nézéssel senkinek nem ártunk, ha elvesszük, ami nekünk „jár” az nem baj, egy két kis hazugság nem töri be senki fejét, és akkor nem is vagyunk rossz emberek.

De, amikor az ember találkozik a természetfeletti Isten valóságával és az Ő írott igéjén keresztül megtapasztalja az újjászületést, a változást, akkor bejön az életébe valami más, mint a bűn, amire eddig kívánkozott. Bejön egy új életérzés, egy új látás, egy új szemlélet, egy új értékrend, egy új kívánság. Kívánkozni kezd Annak jelenléte után, akivel ő találkozott. Kívánkozni kezd Annak beszéde után, akivel ő találkozott. Létrejön egy vágy, egy új vágy, ami elnyomja a régit, ami elfeledteti a régit, ami elenyészővé teszi a régit. Ez a szentség. És az új kívánság a szentség után való vágyakozás.

Habár testi elváltozáson nem megyünk keresztül akkor, amikor megtérünk és befogadjuk Isten Fiát, az Igét, de lelkünkben, szellemünkben változás történik. Belül valami megszületik, ami növekedni akar, fejlődni akar, ÉLNI akar. Ez az új természet, az isteni természet, amelyet Isten szül meg bennünk, és ezt tudjuk, mert Isten nem csak megszüli bennünk, hanem táplálni kezdi az Ő Szelleme által, az Ő beszéde által, kijelentései által. És ahogy ez az új természet növekedni kezd bennünk ott belül, lassan kívül is meglátszanak eredményei, gyümölcsei.

Már nem a bűn fele indulnak kívánságaink, hanem a szentség fele. Már nem bűnt akarunk elkövetni, hanem szent cselekedeteket. Már nem kicsapongó életet akarunk élni tele hazugságokkal, lopásokkal, paráználkodásokkal, hanem Bibliát akarunk olvasni, imádkozni akarunk, beszélni akarunk másoknak arról a csodálatos személyről, aki megváltoztatott bennünket, örvendezni akarunk mindazokkal, akik ugyanazt megtapasztalták, amit mi. Mi már ÉLNI akarunk abban az új életben, amit Istentől kaptunk. És ezért Ő utána vágyakozunk, mint szerelmes menyasszony vőlegénye után, akinek hangja elég, hogy megelégítsen és örömöt okozzon.

Számunkra az életet jelenti az Ő hangja, az Ő beszéde, az Ő közelsége, az Ő jelenléte. Ezért erre kívánkozik a lelkünk mindennél jobban. És Ő nem késlekedik ezt a vágyunkat beteljesíteni.

119. Zsoltár 39

„Fordítsd el tőlem a gyalázatot, amitől félek; hiszen jók a te ítéleteid.” Zsoltár 119; 39

Az ember, mikor belenéz az Ige tükrébe, megláthatja rútságát. Az Isten Igéje igazság, ami fájdalmasan érinti e hazug világban élő embert. Ha ránézünk cselekedeteinkre és összevetjük Isten Igazságával, akkor ráeszmélünk, hogy mi nem vagyunk méltók semmi jóra. Csak rosszat érdemlünk, csak gyalázatra vagyunk méltók. Arra a gyalázatra, amit Krisztusnak adtunk a szenvedése útján. Arra vagyunk érdemesek, méltók. Azt kellene, hogy kapjuk.

Amikor ritka őszinte pillanatunkban ezt felismerjük, akkor félelem járja át lényünket. Mitől félünk? Mitől rettegünk legjobban? A gyalázattól. Emberi méltóságunk sárba tiprásától. Félünk a megszégyenítéstől, a csúfolástól, a gyalázástól. Márpedig ezt érdemelnénk. Láthatjuk a Bibliában, hogy Isten mindig így büntette az ő népét a régi időkben azért, mert nem tartották meg parancsolatait. Meggyalázta őket más népek előtt, ellenség kezébe adta őket, hogy meggyalázzák őket. Csúfsággá tette őket, szánalom tárgyává tette őket más népek előtt. Bizony borzasztó állapot.

A gyalázattól való félelem minden ember szíve mélyén ott rejtőzködik és ott rejtőzködött mindig. Akár tudatosan, akár tudattalanul, de az ember fél a meggyalázástól. Életünk során márpedig érnek ilyen helyzetek, amikor meggyaláznak minket ilyen vagy olyan módon. És nem dicsőséges pillanatok ezek. Nem felemelő látvány egy sárba tiport, meggyötört, megvert, megszégyenített, meggyalázott ember. És ettől a helyzettől fél mindenki. És belül retteg.

A fenti Ige viszont elárul nekünk valamit Istenről. Hogy jók az ítéletei. Ebből következtetnék arra, hogy maga Isten is jó, de ezt nem kell tennem, mert sok ige leírja a Bibliában, hogy Isten jó. Sőt, maga Jézus, aki azért jött, hogy kijelentse Istent, azt mondta, hogy egyedük csak Isten jó. És ezt a jóságot Isten megmutatta minden embernek. Kétezer éve. Ma sokan kérdőre vonják Isten jóságát, látva a sok gonoszságot, szenvedést a világban, de nem néznek vissza arra az eseményre, amely változást hozott a történelem menetébe, amely megváltoztatta a világot.

Isten jósága megjelent ezen a földön kétezer évvel ezelőtt, amikor Jézus, Isten Fia magára vette a gyalázatot, amitől minden ember félt és fél. Jézus azt hirdette, hogy higgyenek benne az emberek és meg fognak szabadulni félelmeiktől és minden nyomorúságuktól. Jézus hitet hozott a földre, ami a félelem legnagyobb ellensége. És aki magáévá tette a hitet, aki elfogadta a hitet, az megszűnt félni. Megszűnt félni a haláltól, a gyalázattól, a szegénységtől, a nyomorúságtól és még sorolhatnám.

Isten Fia vállalta a sárba tiprást, a gyötrést, a verést, a megszégyenítést, a gyalázatot. Nem volt szép látvány. Nem volt felemelő, dicsőséges pillanat. De ez volt Isten jó ítélete. És ez a jó ítélet az, ami elfordította rólunk a gyalázatot. Elfordította rólunk és a Fiúra fordította. „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár…” – hasonlít ez a kiáltás a fenti igéhez? Igen, hasonlít.

Ez azt jelenti, hogy ma nem érhet minket gyalázat? Nem. Azt jelenti, hogy ma már nem félünk a gyalázattól. Mert volt Valaki, aki elhordozta bűneinket, gyalázatunkat és tisztára mosott minket a mi hitványságunkból. Hitet adott, amely a félelmet kiűzte, szeretetet adott, amely a félelmet kiűzte, reményt adott arra nézve, hogy e földi gyalázat egyszer véget ér az Ő oldalán és mindaddig Ő példaként jár előttünk és pásztorként mellettünk, segítve nekünk megérteni az Ő szavait és magunkévá tenni: „Mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te.”

A KÉP!

Ahogy most reggel forgattam Bibliámat, megakadt szemem egy aláhúzott igeversen, amit aztán még egyszer aláhúztam, hogy megerősítsem, mert nagyon tetszik. És ahogy másodszor húztam alá, Isten megszólított rajta keresztül. Tudjátok, mikor Isten megszólít, akkor olyan érzés, állapot jön rád, mint amikor kinyitod a szemed és meglátsz olyan dolgokat, amiket addig nem láttál. Ilyen állapot szállt rám, és habár az igevers teljesen másról szól, nekem teljesen mást mondott.

119. Zsoltár 38

„Teljesítsd ígéretedet a te szolgádnak, aki fél téged.” Zsoltár 119; 38

Első és nagyszerű dolog, amit látok ebben az igeversben az az, hogy a Teremtő, Alkotó, Mindenható Isten, aki mindenek Ura, szólt, beszélt ahhoz, akit teremtett. Sőt, úgy teremtett bennünket, hogy mi meghalljuk az Ő hangját, megérezzük jelenlétét, és vissza tudjunk beszélni. Ez Isten csodálatos kegyelme: nem csak teremtett bennünket, hanem hozzánk szólt, hozzánk beszélt, közösségbe lépett velünk, adott nekünk valamit az övéből. És ez ma is így van.

Isten egy élő valóság, egy valóságos személy, aki létezik. Ma is beszél hozzánk a Biblián keresztül, ami az Ő írott beszéde, végrendelkezése az emberek számára. Végakarata, úgy is mondhatnánk. Ez a végakarat Jézus halálával lépett érvénybe és benne megtalálható maga Isten. Feltárulkozott Isten Jézusban kétezer évvel ezelőtt, majd feltárulkozik ma nekünk az Ő beszédén keresztül. Ilyen módon megismerhetjük Őt személyesen. Ez a megismerés egy csodálatos utazás egy másik világba, ahol Ő van, és ahová hív bennünket. Ez a világ más, mint amelyben élünk. Ez a világ sokkal csodálatosabb. És Ő az Ura annak a világnak, de Ő az Ura ennek a világnak is, és amint haladunk ezen az utazáson és megismerjük örökkévalóságát, nagyságát, hatalmasságát, fenségességét, erejét és kegyelmét, akkor félelem járja át lényünket, hiszen ráébredünk parányi mivoltunkra, esendőségünkre, méltatlanságunkra, gyarlóságunkra Ő vele szemben.

Mégis, Ő szólt hozzánk, Ő beszélt velünk, Ő hívott bennünket, hogy legyünk Vele közösségben. Bátortalanságunkat az Ő hozzá való közeledésben ígéretekkel segített leküzdeni. Biztatott bennünket, már az elejétől fogva, bátorított, hogy ne féljünk közeledni Hozzá. Majd tett egy nagy lépést, és emberré lett, közel jött azért, hogy szemtől-szembe találjuk magunkat Vele. És, amikor a megismerés útján elindulunk, akkor ez történik. Szembe találjuk magunkat Vele, aki közel jött hozzánk, hogy még jobban megismerhessük AZT, akinek gondolataiban valamikor a világ kezdete előtt megszülettünk, hogy még jobban megismerhessük szeretetét, odaadását, jóságát.

A kegyelem, amit kaptunk Jézus Krisztusban félelemre készteti szívünket, tiszteletre, hódolatra készteti lelkünket AZ előtt, aki mindenét ideadta nekünk, gyarló, hitvány embereknek, hogy jobbá tegyen bennünket. Igen, az ígéretei, amikkel bátorítólag hatott ránk, és amelyekkel reményt adott arra nézve, hogy földi létünkkel nem ér véget életünk, Jézus Krisztusban, az Ő Fiában beteljesedtek. Isten mutatott nekünk Valamit. Talán ma nekünk újszövetségi hívőknek megvan a válaszunk Istentől a fenti kérésre: „teljesítsd ígéretedet a te szolgádnak, aki fél téged.” Nem annyira kérésként hangzik, de egy szolga által hangzik el, aki ismeri Ura jóságát, hatalmát, kegyelmét, ígéretét. És igen, Isten teljesítette. Minden ígérete igenné lett Jézusban. Ő Vele együtt mindent ideadott nekünk. Mutatott valamit a látható világban. Láthattuk az Ő szeretetét megnyilvánulni irántunk már akkor, amikor mi is leköptük, kigúnyoltuk, megcsúfoltuk. De eljött a felismerés pillanata, a félelem pillanata, amikor rádöbbentünk, hogy helytelenül cselekedtünk. Ő pedig tárt karokkal bocsájtott meg és fogadott be végtelen szeretetébe és örömmel fogadta megtört, bűnbánó szívünk alázatos hódolatát.

Meggyógyított, felemelt bennünket megalázkodott helyzetünkből, fiakká tett, az Ő fiaivá, hogy birtokolni tudjuk azokat az ígéreteket, amiket már kezdettől fogva mondott az embernek. Ez újból csak félelemre, tiszteletre, hódolatra indítja szívünket egy drága, kedves Isten iránt, aki Jézus Krisztusban Megváltónk lett, Szabadítónk lett, Megtartónk lett. Őt féljük, Őt magasztaljuk, és az Ő nevében reménykedünk és hiszünk életünk minden napján és szolgálunk olyan lelkülettel Neki, mint az a szolga, akinek szájából elhangzott a fenti Ige. 

Isten tehát beteljesítette ígéretét minden szolgájának, aki félelemmel, tisztelettel, elismeréssel, hódolattal áll meg vagy borul le előtte és ez még inkább kell, hogy minket ösztönözzön az imádatra, hódolatra, megalázkodásra az Ő lábai előtt, hiszen olyant kaptunk Tőle, amit soha, de soha nem tudtunk volna kiérdemelni.

„Mert Istennek valamennyi ígérete ő benne lett igenné 

és ő benne lett Ámenné az Isten dicsőségére mi általunk.” 

2Kor. 1; 20